Bármi megtörténhet - IOV

- 8 -

Az egyes számú faházikó üresen fogadott, és bár elképzelni nem tudtam, hova tűnhetett Adri, Hajni és Kata, valamint hogyan lehetséges az, hogy egy elvileg zárt területen órák óta folyamatosan elkerültük egymást, de inkább kihasználtam a helyzetet, és törökülésben az ágyamra kuporodtam.

Írtam egy üzenetet anyunak és apunak (minden rendben velem, bejutottunk, szép a szállás, gokartoztam, bent maradtunk), és egy kicsit hosszabb beszámolót Szandinak, aki épp elérhető volt, amikor elküldtem a szöveget, így lehetősége adódott folyamatosan kérdésekkel és kérésekkel bombázni, ugyanis kevesellte a képek és a "kulisszatitkok" mennyiségét. Nem hiába újságírónak készül a drága, ki van hegyezve a szenzációra, a fekete csapat ikerpárja, Dávid és Zalán veszekedése például érezhetően felcsigázta, bár nem tagadom, engem is szórakoztatott a helyzet. A medencés buli ötletéről egyedül neki számoltam be (anyu és apu... nos, jobb, ha nem tudják, mert az semmiképp nem fáj), őt viszont a csapat jelenlegi állapotáról nem tájékoztattam, szintén szándékosan, szerettem volna, ha a bennünk való bizalma töretlen. Ha már az enyém nem volt az, muszáj volt valami más hajtóerőt találnom.

A világoskék melegítőm alá felvettem az egyik fürdőruhámat (a nem annyira praktikus, inkább csinos, fodros pántosat), és indultam volna társaságot keresni, de nem volt rá szükség, mert Adri épp akkor lépett be az ajtón.

– Szia, Helga! Egész délután nem is láttunk téged – állapította meg nagyra nyílt szemekkel, mintha csak meglepné, hogy még mindig ott vagyok.

– A medencénél telefonáltam – magyaráztam.

– Látom, mész is vissza – állapította meg a vállamon lógó törülköző alapján.

– Aha, lesz egy ilyen buli-féle. Esetleg te nem szeretnél jönni? – érdeklődtem óvatosan.

– Nem tudom, nem igazán az én stílusom. Talán odaugrok – vonta meg a vállát.

– Oké, ahogy gondolod. Majd jövök vissza – fordultam sarkon.

– Azért ne maradj túl sokáig, ki tudja, mikor lesz feladat – tanácsolta.

– Igyekszem figyelni rá. Jó éjszakát – intettem.

A hangos zene felé tartva hamar megtaláltam a helyszínt, ahol villogó fényekből és ugráló emberekből álló képi élmény is társult hozzá, amihez kissé hozzá kellett szoktatnom... magamat, lényegében. A cuccomat ledobtam egy száraznak tűnő felületre, aztán ismerősöket keresve forgolódtam, míg megpillantottam Hajnit és Katát, akik még ha periférián is, de beletartoztak ebbe a kategóriába. A medence egyik sarkában támaszkodtak a peremen és nem látszottak kimondottan elfoglaltnak, így csatlakoztam hozzájuk.

– Sziasztok, nem zavarok?

– Dehogy, épp rólatok is beszélgettünk, hogy merre lehettek.

– Oh, csak én vagyok egyedül, a többiek fogalmam sincs, hol járnak. Vagyis Adrival épp összefutottam a háznál, szerintem ő lefeküdt aludni, a fiúkat egész délután nem láttam.

– Egyáltalán nem is kerestétek egymást? – csodálkoztak.

– Nem igazán. Én beszéltem telefonon a két legjobb barátnőmmel, akik otthonról szurkolnak nekünk. Nekem. Nem is tudom. Mi csak össze lettünk dobva, nincs bennünk semmi közös, a többiek egy évvel idősebbek is nálam, úgyhogy nem az igazi. Ti, gondolom, már ismertétek egymást.

– Persze, mi osztálytársak vagyunk, a fiúk meg évfolyamtársaink – magyarázta Hajni.

– Olyan ez, mint egy jó kis osztálykirándulás – tette hozzá Kata. – Attól eltekintve, hogy lehet, hogy már holnap repülünk haza, de lehet, hogy csak két hét múlva.