Bármi megtörténhet - IOV

- 4 -

Érdeklődve figyeltük egyrészt az órát, másrészt pedig a kintről érkező zajokat, amik alapján próbáltuk kitalálni, hogy a túloldalon a társaság hogy halad a kereséssel, és vajon bejutnak-e.

Közel nyolc perc elteltével kinyílt a kapu, a világoszöld melegítős négyes teljesítményét hatalmas ovációval díjaztuk. Róbert fogadása után ők is a színkavalkádba vegyültek, és általános beszélgetés és nyüzsgés jellemezte a tábort.

Mellém sodródott többek között egy világosrózsaszín lány, Dorka, aki humán tagozatosként érkezett két további lánnyal és egy fiúval gyakorlatilag az ország másik végéből, Vásárosnaményből (vagy -ból? ezt tőle kellett volna megkérdeznem), és külön örömömre szolgált, hogy végre találtam egy embert – az osztályomon kívül persze – aki német nyelvet tanul. Utána pedig a bordó Nikivel társalogtam a feladatokkal, az esélyeinkkel, az esetleges gyengeségeinkkel kapcsolatban, és bár a helyzetünk csapatszinten elég eltérő volt, a véleményünk sok ponton egyezett.

Ismét letelt a tíz perces üresjárat, és a bejáratnál egy újabb csapat hangja hallatszott. Aztán elhalkult, amit mi a tanácstalanság csendjének tudtunk be, hiszen valószínűleg a mi feladatmegoldásunk is hasonlóan zajlott. Csakhogy náluk viszonylag hosszabb idő után is csak pusmogást észleltünk, és semmi nem utalt arra, hogy érdemben nekiláttak volna. Ez hét perc után gyanúsan rossz volt, nyolcnál kimondottan aggasztóvá vált, kilencnél pedig valamennyien lemondtunk róluk. Az idő lejártával kint dudaszó harsant, ami igazolta a sejtésünket, miszerint a csapatnak nem sikerült teljesítenie a feladatot. Kiestek az IOV-ról, mielőtt valójában belekerülhettek volna.

Ez volt talán az első olyan momentum, aminek mintha súlya lett volna, mindenki fejébe beköltözött a gondolat, hogy ha nem figyelünk, egyetlen pillanat alatt véget érhet a verseny számunkra is, ezt pedig természetesen senki nem akarta, hiszen mindenkit azért nevezett be az iskolája, hogy ha ne is megnyerje, de minél tovább jusson. Ugyanakkor az ország húsz gimnáziuma választotta ki a legjobbnak, legtehetségesebbnek ítélt diákjait, amely cím eleve terhet hordozott a viselője számára a megtiszteltetés mellett, arról nem is beszélve, hogy itt senki nem lehetett magabiztos a győzelmében, mint ahogyan azt sokan már megszokhatták a saját területükön.

Valószínűleg mindenki fejében hasonló gondolatmenet futott végig - vagy csak én vagyok ennyire fura? - , de rögtön utána folytatódott is a keveredés. Én továbbra is egyhelyben álltam, és szórakozottan szemléltem, ahogy a fekete csapat két fiú tagja civakodik egymással, ami aztán veszekedésbe fordult, és őrült kergetőzésbe torkollott a táborhely területén. A magasabbik srác egy kinyitott flakonnal üldözte az alacsonyabbat, és valahányszor elérhető közelségbe került hozzá, a hátára fröcskölt egy adag... maradjunk annyiban, folyadékot, mert nem biztos, hogy az üvegben víz volt. A buli akkor ért véget, amikor a hátulsó elbotlott egy gallyban, és telibe magára öntötte a maradékot. A mellettem álló, velük azonos színű ruhát viselő srác a fejét fogta, miközben én hangosan nevettem a jeleneten.

– Bocsi, szerinted még vissza lehet mondani? – szólított meg.

– Sajnos kétlem – ráztam a fejemet. – Bár én megérteném az okát. De eleinte minden csapatnak nehéz lehet összeszokni, főleg, ha úgymond ismeretlenül kerülnek ide – nyugtattam meg.

– Bárcsak ismeretlenek lennének! – sóhajtott fel teátrálisan. – De ezek testvérek, sőt, ikrek.

– Hú, az kemény – csúszott ki a számon.

– Az – bólintott rá. – De majd én összeszedem őket – tűrte fel a pulóverének ujját.

– Zalán, Dávid, viselkedjetek már úgy, mintha nem késtétek volna le a felegyenesedést! – ordította el magát. Részemről nem biztos, hogy ezzel javított a csapatuk megítélésén.