Bármi megtörténhet - IOV

- 20 -

Az IOV negyedik estéje az előzőkhöz képest meglehetősen csendesen telt, egyrészt azért, mert mindenkit kiütött az előző éjszakázás, másrészt ijesztően hatott a közelgő feladat gondolata. Bár azt mondhatnám, én nem tartottam tőle, de az igazság, hogy szerintem az egészségesnél sokkal jobban magamra is vettem, ugyanis nagyjából negyedóránként ébredtem fel az éjszaka folyamán, mert azt álmodtam, hogy a szervezők berontottak a faházunkba. Természetesen semmi ilyesmi nem történt, voltak annyira rendesek, hogy hagytak minket pihenni. Már aki tudott. Sőt, a reggeli során sem zavartak meg minket, hagyták, hogy mindenki nyugalomban falatozgasson. Már aki tudott. Ezek többnyire a csapatok feladaton részt nem vevő tagjai voltak, úgyhogy ez alapján szinte egyértelműen fel lehetett mérni, kik a résztvevők.

10 körül aztán már nem játszottak tovább az idegeinkkel (ami szerintem továbbra is beteg), hanem bejelentették, hogy 11-kor kezdünk a sportpályán, ami számomra nem sok jót sejtetett.

– Te csak segítőnek mész, lehet, hogy semmi dolgod nem lesz – próbált nyugtatni Levi, sajnos kevés sikerrel.

– Persze, oké lesz minden – vágtam rá, bár én magam nem hittem el, de minek stresszeltem volna őt is?

Adrival ezek után visszahúzódtunk a faházunkba hangolódni, ő ezalatt zenét hallgatott az ágyán ülve, én pedig a szoba közepén fel-alá járkálva próbáltam kisétálni magamból az ideget.

– Helga, nyugi! Én leszek ideges attól, ahogy itt keringsz – szakított félbe Adri.

– Bocsi, így jön ki rajtam a stressz – magyaráztam.

– Még ne stresszelj, lehet, hogy neked nem is lesz dolgod. Vagy semmi olyan, amitől most tartasz. A szervezők mindenféle hülyeséget kitalálnak, hogy teszteljék a versenyzőket, lehet, hogy ez is csak egy ilyen trükk – fejtegette.

– Jó, jó, igazad van. Lenyugszom, bocsi.

– Nem kell bocsánatot kérni, nem azért mondtam, meg nyilván nem is szándékosan csinálod – mosolyodott el. – Ülj le, igyál egy kis vizet, instázz kicsit vagy mittudom, aztán 10 perc múlva mehetünk is.

– Oksi – vágódtam hanyatt az ágyamon, aztán azzal a lendülettel vissza is ültem. – Egy dolgot magyarázz még el: te hogy csinálod, hogy nem izgulsz?

– Hogyne izgulnék! – nevetett fel. – De ez mégis csak egy iskolai verseny, aminek az eredménye gyakorlatilag sehol nem számít, a legrosszabb, ami történhet, hogy kiesünk, és Mayer nem pakolhatja ki az aulába azt a műanyag kupát. Ha elrontom, nem bukik az egész szezonom, jó eséllyel nem fogok súlyosan lesérülni, csak kocsikázhatok pár órát haza a dögmelegben, de semmi extra.

– Jó, ez... ez mind igaz. Összeszedem magam.

– Én pedig addig kimegyek telefonálni egyet. 10 perc múlva ott találkozunk – szedte össze a mobilját, aztán becsukta maga mögött az ajtót.

A fennmaradó időben tényleg próbáltam elterelni a gondolataimat, az osztálytársaim instáját nézegettem, meg pingvines videókat, illetve a lányoknak is írtam, hogy most feladat lesz, és majd este beszélünk. Nyilván azonnal visszaírtak, és vagy ezer kérdéssel bombáztak, amiket a szervezőkön kívül senki nem tudott volna megválaszolni, sőt, mindet talán ők sem, úgyhogy inkább gyorsan elköszöntem, és a telefonomat az ágyra dobva én is elhagytam a faházat és csatlakoztam a többiek beszélgető csoportjához, akik a főépület melletti padok körül gyülekeztek.

– Szóval titeket is megkörnyékeztek – állapította meg valamiről tényszerűen Debi.

– Konkrétan Helgát, de végül csak magunkra haragította őket – magyarázta Olivér, aztán észrevette a jelenlétemet. – Épp azt fejtegetjük, miért kezel minket ilyen kitüntetett utálattal a türkiz csapat.