Bármi megtörténhet - IOV

- 15 -

Kész, egyszerűen bele kellett törődnöm, hogy az IOV nem csak arról szól, hogy napközben játszogatunk, este meg kipihenjük magunkat, sőt.

Az egy dolog, hogy Kata hajnali egy körül megcsúszott és elesett a zuhanyzóban, és akkora zajt csapott, hogy felébredtem rá, nem tudva, hogy ki vagy mi jár a fürdőnkben az éjszaka közepén, halálfélelemmel ugyan, de benyitottam hozzá, segítettem neki összeszedni a cuccokat, biztosítottam róla, hogy még nem kezdett el lilulni a csípője (nyilván ez nem az esés utáni tíz percben zajlik, de ezt nem tettem hozzá), ittam egy pohár vizet, ha már helyben voltam, aztán visszafeküdtem ágyba. Ez sem tartozott az IOV-karrierem legszebb pillanatai közé, de oké, szó nélkül elfogadtam és beletörődtem.

Az egy másik dolog, hogy a hold pont abban a sávban világított be az ablakon, hogy az arcomba sütött a fénye, a szemmaszkomat elhagytam valahol az ágyam belterületén, a másik a bőröndömben maradt, annak megszerzéséhez viszont át kellett volna másznom Adrin, aki aludt, mint a bunda (egyébként ez mit jelent? mármint hogy alszik egy bunda? semmi értelme), úgyhogy hagytam az egészet, kitúrtam egy topot a szennyeskupacból, a fejemre dobtam, és megpróbáltam visszaaludni. Még ez is oké, gondoltam, az erdő közepén ne legyek már meglepődve a természet dolgain, nincs azokkal semmi baj.

Ami viszont közel sem oké, hogy hajnali háromkor ismét fel kellett kelnem a szervezők dörömbölésére, akik jó szokásukhoz híven csak annyit közöltek velünk, hogy öt percen belül legyünk az étkezőben.

Adri a faház ajtajából fordult vissza a szemüvegéért, aztán a telefonom zseblámpájával világítva átsétáltunk a főépülethez. A fiúkat még nem láttuk az asztalunknál, Máté bá azonban egy odahúzott ötödik széken ücsörgött, és meglehetősen álmosan nézelődött.

– Én nem ezt vállaltam – közölte mogorván, amikor leültünk mellé. – Eljövünk versenyezni, király, jó buli, én is voltam anno, de olyanra nem emlékszem, hogy az éjszaka közepén a tanárokat is felriasztották volna.

– Én nem tudtam, hogy mit vállalok, de kezdem bánni – vágtam rá a saját véleményemet a helyzetről, amikor befutott Olivér és Levi is.

– Heli hisztizik valamin? Milyen meglepő – forgatta a szemét Olivér.

– Hagyj békén – sziszegtem válaszul.

– Tudjuk már, hogy miért kell itt lennünk? – forgolódott Levi, mire csak ráztuk a fejünket, aztán perceken belül ki is derült, és bár ne így történt volna.

– Ha mindenki megérkezett, szeretnék kérni egy kis figyelmet – emelte fel a hangját a bejárati ajtóban állva Róbert. – Nyilván mindenki arra kíváncsi, hogy miért is vagyunk most itt, ezt pedig rövidesen meg is tudjátok, azonban mivel az első napon azt ígértem, hogy minden feladat előtt kaptok egy borítékot, válasszatok csapatonként egy embert, aki most kijön és átveszi azt.

– Megyek én – pattantam fel azonnal.

Az egyik bájos szervező kábé lendületből nyomta a kezembe a kis kék papírt, amivel fordulhattam is vissza az asztalunkhoz, és hadarva olvasni kezdtem.

– Kedves versenyzők! A következő csapatfeladatra a mai éjszaka folyamán kerül sor.

– Ennyi? – fakadt ki Olivér, mire tanácstalanul forgatni kezdtem a lapot, de semmi extra szöveget nem láttam rajta.

– Hát ez nem sok – állapította meg Adri, és tehetetlenül meredt maga elé.

Miután mindenki hasonló állapotba került, és újra eluralkodott a feszült csend a teremben, Róbert bővebben is ismertette a szabályokat, amik valójában roppant egyszerűek voltak: nem szabad elaludni. Ha valamelyik csapat bármelyik tagja elalszik, a csapat kiesett a versenyből. Ez eddig szép és jó, de a társaság fele délután még egy másik feladatban vett részt, illetve jónéhányan tartózkodtak éjjel a medence környékén, akik számításaim szerint egy-két óránál többet nem aludhattak ezáltal. De csak hogy érezzük, mennyire rendesek a szervezők (hogyne), fél óránként minden csapatból visszamehet valaki aludni. Micsoda kedvezmény. Biztos, hogy a gyermekvédelmisek még nem is hallottak az IOV-ról, mert már rég beszüntették volna úgy, ahogy van.