Bármi megtörténhet - IOV

- 11 -

Bármennyire is jó ötletnek tűnt rögtön az első ugrással minél beljebb jutni, azzal nem számoltam, hogy ingyen iszappakolás tapad majd az arcomra, több rétegben. A pulóverem egyelőre tiszta felkarjába pár agresszív mozdulattal beletöröltem a szemem és a szám környékét, majd megpróbáltam Olivér mozgását utánozni, aki meglehetősen hatékonyan haladt, és jóval előttem járt. Kezdtem a saját megítélésem szerint egészen belejönni, de eddigre a türkizek nyilván beelőztek, és mivel a mellettünk lévő sávban kúsztak, Mírának volt alkalma egy jó adag koszt belerúgni az arcomba és a nyitott számba, amin keresztül épp levegőt akartam venni. Nem sikerült, de muszáj volt továbbmennem, mert hátulról előzni készültek a világoszöldek, balról pedig felbukkantak a sötétszürkék. Olivér már felegyenesedve ugrált a háló mellett, és rám várt (vagy azért, mert látta, hogy szenvedek, vagy mert amúgy is ketten kellett beérnünk a célba), én meg nagyjából egy akciófilmben éreztem magamat, ahogy a karomat és a lábamat mozgatva siettem felé, miközben a melegítőm alsó része egyre lejjebb csúszott a csípőmön. Nagyon remélem, hogy valaki fotózott, mert biztosan menőn nézett ki, ugyanakkor remélem, azt nem örökítették meg, hogy a csapattársam már nem bírta tovább, és a karját a háló alatt benyújtva inkább kihúzott.

Továbbkocogtunk a cölöpökhöz nagyjából a mezőny harmadával szorosan vagy kevésbé szorosan a nyomunkban. Én inkább kisétáltam az egyik szélső pályához, ahol más versenyző nem tartózkodott, így nyugodtan végigegyensúlyozhattam, Olivér azonban felugrott az első sorra, amit látott, és ahonnan a vége előtt néhány lépéssel a sötétszürke versenyző egy jól irányzott mozdulattal lelökte a sárba, ezért újra kellett kezdenie. Persze történhetett volna mindez a verseny hevében, teljesen véletlenül is, de a fiú az elejétől fogva pár lépés távolságból követte Olivért, és okosan kivárta, hogy minél messzebb jusson, mert ezáltal több időt veszítettünk. Második próbálkozásra már átért, így folytathattuk a függeszkedős feladattal.

Mindketten felkapaszkodtunk, aztán néhány mozdulattal később mindketten le is estünk.

– Nem jó, csúszik a kezem, meg ezek a szarok is, tiszta sár az összes – mérgelődtem a deszkák felé mutogatva.

– Nekem is feltűnt – motyogta Olivér. – Töröld meg a kezedet a pólódba, úgy jobb lesz.

– Nincs rajtam póló – torpantam meg.

– Mondd, mégis milyen ésszerű magyarázat létezik arra, hogy miért indultál el aláöltözés nélkül, pulóverben? – nézett rám, mint egy idiótára, ami az ő szemszögéből jogos is volt, de nem adhattam neki igazat.

– Számít ez most? – kérdeztem vissza, utalva arra, hogy a felesleges kérdésekkel csak időt vesztegetünk, amivel amúgy sem álltunk fényesen. Még mindig voltak mögöttünk bőven, de sok olyan csapat vert ránk egész feladatokat, akik később indultak, például a bordók és a sötétzöldek. Belátta, hogy kivételesen én sem mondtam hülyeséget, úgyhogy egy szó nélkül felhúzta a pulcsiját, én pedig alaposan megtörülköztem a világoskék (amúgy galléros!) pólójáába, és újra megpróbáltunk átjutni.

Fogalmam sincs, hogy ő milyen sportot űz, mindenesetre olyan könnyedén függeszkedett egyik rúdról a másikra, mintha ez a világ legtermészetesebb mozgásformája lenne. Én eközben minden alkalommal megálltam levegőt venni két kézzel kapaszkodva, és azon töprengtem, ilyen adottságokkal hogy nem szelektálódott ki a családom az őskorban, amikor mellényúltam, és a semmibe kapaszkodva leestem. Kezdhettem elölről, és hiába haladtam jól, a fekete csapat Marcijával nem fértünk el egymás mellett, az erősebb pedig egyértelműen ő volt, így újra a sárban landoltam, és bár biztos voltam benne, hogy nem szándékosan csinálta, mégis annyira dühös voltam, hogy még azzal sem tudtam foglalkozni, miért mászik a szomszédos pályán Dávid alsónadrágban és pulóverben, pedig őszintén érdekelt volna.