Bármi megtörténhet - IOV

- Adri -

– Világoskék csapat, ti következtek! – A bambulásból a szervező kiáltása szakított ki. Mindig is azt gondoltam, hogy a telefonmentes lét engem egyáltalán nem viselne meg, de az eltelt alig több, mint fél óra is bebizonyította, mekkorát tévedtem. Nagyon szükségem lett volna valami olvasnivalóra, hogy ne a feladaton stresszeljek.

Levi még nálam is rosszabbul viselte a helyzetet, a várakozás ideje alatt egyenleteket meg egyenletrendszereket írt fel magának a teremben a táblára, aztán megpróbálta megoldani őket. Szerintem a szótárban a reálos kifejezés mellett az ő képe szerepel illusztrációként. Fél szemmel azért én is figyeltem, hátha logikai vagy matekos feladatot kapunk. Szerencsére nem így alakult.

Némán követtük a narancssárga melegítős férfit a tornacsarnokig, ahol egy társa is csatlakozott hozzánk.

– A feladatnak két része van, az egyikőtök irányítani fog, a másik pedig pakolni. Döntsétek el most, hogy ki melyik szerepet vállalja – kérte.

– Én pakolok – emeltem fel azonnal a kezemet. Nem rosszindulatból, de Levi nem épp úgy néz ki, mint aki egy teli dobozt, vagy akár bútorokat emelgetni és tologatni tudna. Persze lehet, hogy tévedek, de nem versenyhelyzetben akartam kideríteni.

– Rendben, gyere velem – vezetett egy kis folyosóra. Utólag elég horrorfilmbe illő volt az egész helyzet, egy kihalt iskolában telefon nélkül, egy szűk helyen távol mindenkitől, menekülési lehetőség nélkül, de akkor valahogy képtelen voltam ezen kattogni.

– Be fogjuk kötni a szemedet – kezdte el magyarázni a szervező. – A feladat tizenöt tárgy összegyűjtése lesz, amelyekhez a csapattársad fog majd elnavigálni téged. Ennél több információt nem adhatok. – Az eddigiekhez képest ez is elég sok volt, általában semmit nem árulnak el.

A szemüvegemet levettem és biztonságba helyeztem az egyik segítőnél, mivel úgysem tudtam volna használni, felkerült rám az a fura szemmaszk, amit alváshoz használnak a filmekben. Valaki a karomnál fogva bevezetett egy ajtón keresztül a visszhangokból ítélve a tornacsarnokba, majd megszólalt Róbert megafonnal felerősített hangja.

– A feladat indul. Három, kettő, egy – számolt vissza, a nullát azonban elnyomta egy éles sípszó.

Természetesen reflexből forgolódni kezdtem Levit keresve, de hamar rájöttem, hogy a látásom hiányában ez nem lesz jó megoldás.

– Levi! Hahó, merre vagy? Jó irányban állok?

– Adri! Hallasz? Én nem hallok semmit, szól egy Bach-szimfónia szól épp a fülemben. De látlak. Bólogass, ha hallasz – kiáltotta. Szóval így voltunk mi, a süket és a vak. – Király! Fordulj meg, és sétálj olyan öt lépést előre, ott lesz egy bevásárlókocsi.

– Hogy érted, hogy forduljak? Merre, mennyit? Elveszett a tájékozódásom! – értetlenkedtem, de természetesen hiába, hozzá nem értek el a szavaim.

– Gyerünk, for-dulj meg! – diktálta újra, mintha azzal lett volna gond eddig. Mit tehettem volna, elindultam valamerre, hátha bejön.

– Nem, nem arra! Egy kicsit a jobb kezed felé, és még négy lépés – pontosított, így már odataláltam. – Nagyon jó vagy. Az első tárgy, amit keresnünk kell, egy vasaló – közölte.

Mit tehettem volna mást, türelmesen vártam az újabb információt.

– Megtaláltam! Indulj el hátra – irányított, én pedig tolatásba kezdtem. – Várj, ne arra, az nem hátul van! Neked előre, csak a terem hátuljába.

– Mi az, hogy a terem hátuljába? – Kezdtem úgy érezni magam, mint aki megőrült, és csak beszél bele a semmibe. Az sem sokat segített a helyzeten, hogy Levente többször elfelejtette, hogy én nem támaszkodhatok a látásomra, és várta, hogy magamtól kerüljem ki az útban lévő dolgokat.