Bármi megtörténhet - IOV

- 6 -

Azon a forró júniusi délutánon valamennyi kisgyerekes családnak és kíváncsi tininek ugyanaz az attrakció ragadta meg a legjobban a figyelmét a kalandparkban: a gokartpálya mellett ácsorgó, a szivárvány színeiben pompázó kis tömeg. Ez volt az IOV tizenöt versenyzője külső szemmel, és valószínűleg kívülállóként én is megbámultam volna egy hasonló jelenetet.

Abban a helyzetben viszont, sajnos vagy szerencsére, nem kívülállóként vettem részt, hanem nagyjából középen állva, nem túl kiemelkedő magasságomból adódóan lábujjhegyen topogva követtem az instruktor magyarázatait a pedálok és a kormány helyes használatáról.

A feladat meglehetősen egyszerűnek tűnt, tíz perc alatt kellett a lehető legtöbb kört megtennünk a kanyargós pályán, aki a legrövidebb távot teljesíti, az kiesik, ez eddig kristály tiszta volt mindenkinek. Az indulatok akkor szabadultak el, amikor Róbert közölte, hogy előzni természetesen szabad, és nem balesetveszélyes módon a többieket a pályáról leszorítani vagy kitolni szintén nem tilos. A társaságot elnézve egyből kiszúrtam, hogy a napszemüveges, rágózó türkiz srác utóbbit egyenesen felhívásnak vette, néhány hozzám hasonló, apró termetű, egyértelműen a szellemi teljesítménye miatt beválogatott versenyző meg teljesen lesápadt.

Az elhangzottak feldolgozására nem sok időt kaptunk, igazából szinte azonnal a kezünkbe nyomtak egy-egy símaszkhoz hasonló textilanyagot, ami alá alaposan betűrtem a hajamat is, majd rávettem egy közepes méretű bukósisakot. A szervező utasítására beültem a hatos számú járműbe (már ha a gokartra használható egyáltalán ez a fogalom), és a kormányon dobolva vártam, hogy a többiek is elhelyezkedjenek.

Életemben egyszer gokartoztam, néhány éve, és meglehetősen kegyes hazugság azt állítani, hogy szimplán nem ment jól. Egy reumás éticsiga tempójában haladtam, a leglassúbb ismerősöm is két kört vert rám, a leggyorsabb meg közel tízet, az irányítók megijedtek, hogy összekevertem a gázpedált a fékkel, azért nem haladok... röviden és tömören, katasztrófa volt, és én aznap el is döntöttem, hogy az első gokartozásom egyben az utolsó is volt. De az IOV-on bármi megtörténhet, úgyhogy meg kellett szegnem a saját magamnak tett ígéretemet, mi több, javítanom is kellett a teljesítményemen, ha versenyben akartam tartani a világoskék csapatot.

A pálya mellett feltűnt Róbert, fekete-fehér zászlót feltartva, ami az előre megbeszéltek alapján a felkészülést jelezte, mindenki kissé előredőlt - amennyire azt a biztonsági öv engedte - , a gázpedál fölé helyezte a lábát, aztán a szervező meglengette a zászlót, és mindannyian elindultunk, különböző stratégiákkal.

Néhányan, mint jóslatomnak megfelelően a türkiz srác, a sötétzöldek versenyzője, a fekete csapattag vagy Debi a bordók közül, valósággal kilőttek, és mire kettő pislogtam szinte a pálya felénél voltak. Mások, hozzám hasonlóan, az első kört amolyan tapasztalatszerzésnek szánták, és leginkább araszolásként leírható mozgással haladtunk. Ez olyan szempontból volt nagyon jó, hogy maximális biztonságban érezhettem magamat, ugyanis a sebességem alig volt kétjegyű, más versenyző meg a környéken nem járt, már csak a rózsaszínek és a pirosak voltak mögöttem, nem sokkal utánuk pedig feltűnt az élboly.

Mire észbe kaptam, a csapatok nagyjából egy negyede már több, mint egy körrel járt előttem, így be kellett látnom, hogy a szokásos óvatoskodásomnak nem engedhetek helyet, és teljes erőmből a gázpedálra léptem. Az első kanyarban kis híján keresztbe fordulva jutottam át, a sötétszürkék versenyzője belém is ütközött, de szerencsére a gokart elejét érte, így pont a jó irányba forgatott, és gond nélkül tovább tudtam haladni. Már ha az nem minősül gondnak, hogy a srácot sikerült magamra haragítanom a spontán útlezárásommal, aminek következtében elsődleges célja volt engem letolni az útról, és egészen hatékonyan próbálta ezt elérni, azonban hirtelen ötlettől vezérelve tövig benyomtam a féket, így a folyamatos oldalazó mozgás miatt ő sodródott ki.