Bármi megtörténhet - IOV

- 1 -

Ott álltam, Mayer Ilona igazgató asszony irodájának ajtajában. Hogy mit kerestem ott? Ötletem sem volt.

Az amúgy is fullasztó júniusi hőségen az izgalmam csak rontott, lenge ruhám ellenére is kimelegedtem és a szívem is szaporábban vert a kelleténél. Az egyetlen megnyugtatónak mondható pont a mellettem álló három ember társasága volt, akik bár hozzám hasonlóan frusztráltak voltak, legalább nem éreztem magamat egyedül. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után Mayer kidugta a fejét, és intett, hogy fáradjunk be mind a négyen.

Óvatosan, megfontolt mozdulatokkal helyet foglaltunk az asztal körül, ide-oda járattuk a tekintetünket, és főleg vártunk, hogy végre kiderüljön az ottlétünk oka vagy célja.

– Sziasztok, Helga, Adri, Olivér, Levi – üdvözölt minket név szerint. – Nem szeretnélek sokáig feltartani benneteket, így rögtön elárulom, hogy az Iskolák Országos Versenyéről lesz szó. Hallott már valaki közületek erről a programról?

Felemeltem a kezemet, ahogyan a mellettem ülő lány is. Látásból ismertem őt, azon kívül, hogy Milák Adrienn-nek hívják és sorra nyeri a szertorna versenyeket a sulinak, nem sokat tudtam róla, bár gyanítom, hogy neki fogalma sem volt arról, ki vagyok én. Szemüvege kissé le volt csúszva az orrán, szőke haját két kis kontyba fogta, hosszú fekete cicanadrágja és vékony rózsaszín trikója láttatni engedte tökéletes alakját, ami valószínűleg a sportjának tudható be.

A két fiút, Heilig Olivért és Szabó Levit is hasonlóan felületesen be tudtam azonosítani, ők egy évfolyammal felettem járó reálosok voltak mindketten. Olivér most világos szövetnadrágban és bordó galléros pólóban támaszkodott a könyökén, miközben egy kósza sötétbarna tincset igazgatott, ami oldalra fésült hajából szökött be a szeme elé. Testalkata alapján vékonynak és kicsit esetlennek tűnt, de felépítése mégis összeszedett volt. Nem mondható el ugyanez Leventéről, akit félő volt, hogy egy erősebb szél elfúj; ő idegesen igazgatta a szemüvegét és a tenyerét farmer térdnadrágjába törölgette.

Én feltűnően kilógtam a társaságból, nem csak azért, mert mindhárman egy évfolyammal felettem jártak. Hullámos, szőke loboncomat csak egy szalag fogta hátra valamilyen mértékben, rózsaszín, fodros pántú blúzom és fekete rövidnadrágom találkozásánál egy vékony sávban kilátszott a bőröm - ami, tudom, nem iskolába való, de úgy éreztem, ennyi igazán belefér -, magastalpú szandálom pedig mindenki számára jól látható volt keresztbe rakott lábaim miatt.

– Remek – szakított ki rövid analízisemből Mayer. – Ez esetben a fiúknak röviden összefoglalom: valójában egy versenysorozatról van szó, előre ismeretlen helyszínen, különböző tematikájú feladatokkal, köztük sport, logika és egyéb területek. Rengeteg gimnázium pályázik minden évben, így nagy öröm, hogy idén sikeresen bekerültünk, ez azonban csak egy amolyan nulladik lépés. A verseny egyenes kiesési rendszerben működik, minden feladattal az ott leggyengébben teljesítő csapat távozik, ami bekövetkezhet már akár az odaérkezéskor is, ha nem tudtok bejutni a tábor területére, és legfeljebb két hetet ölel fel, amikor lezajlik a döntő. Érthető volt? – A két fiú némán bólintott. – Rendben. Amint azt említettem, semmit nem tudunk pontosan, így igyekeztünk vegyes összetételű csapatot kialakítani, a tanári kar és a vezetőség választása a ti négyesetekre esett. A kérdés tehát a következő: vállaljátok, hogy képviselitek a Várnai Zseni Gimnáziumot az IOV-on? A szüleiteket a délelőtt folyamán már értesítettem, ők valamennyien támogatják a részvételeteket.

Tagadni sem tudtam, hogy váratlanul ért a helyzet, az arckifejezésem azonnal elárult. A teremben feszült csend uralkodott, Olivér valamilyen dal, talán rock dallamát dobolta a combján, Levi a szemüvegét igazgatta, Adri keresztbe tett lábbal meredt maga elé, én pedig észrevettem, hogy önkéntelenül is az egyik elülső hajtincsemmel játszom, így dühösen hátratűrtem és felnéztem Mayerre, akinek a tekintete négyünk között cikázott, mielőtt megszólalt volna.