Bármi megtörténhet - IOV

- 13 -

Lehetett vagy hajnali hat, talán fél hét, amikor felbolydult az élménytábor, ugyanis a szervezők feladatra szólították azokat a versenyzőket, akik tegnap véletlenszerűen kiválasztásra kerültek. Boldogan átaludtam volna a hangszóró bejelentését, és magamat ismerve nem is okozott volna gondot, de épp ébren voltam, mert a szemembe sütött a nap (valahol elhagytam a szemmaszkomat, az ágy fél méteres körzetén belül), és tisztán hallottam minden szót. Ezek után pedig természetesen megugrott a pulzusom, és ha akartam sem tudtam volna tovább pihenni, mert nagyon izgultam Adri és Levi miatt. Úgy, ahogy voltam, kockás pizsama rövidnadrágban és a világoskék egyenmelegítő pulóverben kísértem ki Adrit a tömegbe, aki stressznek semmiféle jelét nem mutatta.

– Izgulsz? – kérdeztem félve, mert látszólag egy másik tudatállapotban járt.

– Már megszoktam – legyintett. – Menni fog! Vagy ha nem, akkor kiejtelek titeket is – húzta el a száját, és egy pillanatra talán megingott az önbizalma.

– Lehet, de ezzel most ne törődj! – nyugtattam. Haha, jó vicc, szerintem idegesebb voltam, mint ő. – A lényeg, hogy minden beleadtok.

– Persze – bólintott határozottan.

Levi már közel sem volt ennyire meggyőző, ő az egyik lábáról a másikra lépkedett Olivér mellett, és a pulóver ujjának alját gyűrögette.

– Minden rendben? – érdeklődtem óvatosan a hátára téve a kezemet, mire mintha egy kicsit meg is ugrott volna a rémülettől.

– Igen, igen – magyarázta, a történtek fényében azonban csak egy mindentudó pillantással meredtem rá. – Jó, hát egy picit tartok ettől az egész helyzettől, de oké lesz. Igen, oké lesz – mantrázta maga elé.

– Menni fog – erősítettem meg, mert pontosan átéreztem, mi játszódik le benne. Én is hasonló állapotokat éltem meg az elmúlt két napban, csak talán nem mutattam ki ennyire. A lelkifröccsnek azonban itt vége is szakadt, mert a résztvevőknek mennie kellett. Gyorsan megöleltem Adrit, aztán kis gondolkozás után Levit is, ők pedig egymásra néztek, valamiben szavak nélkül megegyeztek, aztán integetve elindultak. Olivérrel figyeltük, ahogy elhagyják a tábort, aztán ő valamiféle artikulálatlan morgás után elindult a saját házuk felé, így én sem tehettem mást.

Hajnival egy darabig stresszesen instázgattunk (vártuk, hogy megkezdődjön a reggeli), aztán percek alatt elkészültünk és átsétáltunk az étkezőbe. Ettem egy kis adag rántottát, amit még bevett a gyomrom, de semmi visszajelzést nem kaptunk még a csapattól a feladattal kapcsolatban, úgyhogy kimondottan nagyon izgultam Adriért és Leviért. A világoszöld lány hozzám hasonlóan fél percenként pillantott a telefonjára, és néha egyeztettünk is, de semmit nem tudtunk.

– Én ezt nem bírom – nyúlt el az asztalon Hajni.

– Nyugi, Kata és Szilárd biztosan megcsinálják – biztattam. Csak kiderült, hogy nem jól.

– Ja, persze, azt tudom. Csak fáradt vagyok – magyarázta.

– Ja, értem – vontam meg a vállam. Jó is lehet, ha valakinek kábé fix helye van a döntőben. De legalább visszajöhetünk majd szurkolni.

– Megyek, megnézem Olivért – álltam fel kis idő elteltével. – Elvileg megvizsgáltatta az ujját is, kíváncsi vagyok.

– Miért, mi történt vele?

– A tegnapi feladaton bevágta valahova, és feldagadt.

– Ki tudja, talán a bunkóságáért kapta – közölte teljes természetességgel, mire én a mozdulat közepén lefagytam, és felé fordultam.