Bármi megtörténhet - IOV

- 19 -

Miután a kész videót leadtuk a szervezőknek, ha már ott jártunk, le is ültünk vacsorázni a főépületben. Szokásosan többféle étel közül választhattunk, de amint megláttam a sajtkrémlevest, tovább sem mentem, hanem szaladtam egy mélyebb tányérért, hogy levesgyöngyöt és sajtot is tudjak még rátenni. Vannak kaják, amiket vagy rendesen érdemes enni, vagy sehogyan, és a krémleves számomra határozottan ez a kategória, úgyhogy miután elkészült az alkotásom, csatlakoztam Adri, Levi és Olivér hármasához, és mindannyian a gondolatainkba merülve eszegettünk, amíg ijesztő hangerővel meg nem szólalt a telefonom. Meg kellett róla győződnöm, hogy az enyém, mert átállítottam a csengőhangot, hogy ne kelljen adott esetben az IOV összes résztvevőjének az én kedvenc dalaimat hallgatnia.

– Nagyi – olvastam le a nevet a kijelzőről. – Miért hív engem ilyenkor nagyi? Tudja, hogy az IOV-on vagyok szóval biztos fontos – állapítottam meg hangosan gondolkodva, és kisétáltam az ebédlő elé.

– Szervusz, kedves kis unokám – köszöntött nagyi a hangján is hallhatóan mosolyogva.

– Szia, nagyika, minden rendben? Tudod, most itt vagyok a versenyen, úgyhogy nem tudom, mennyi időnk van beszélni – magyaráztam.

– Tudom, tudom, azért hívtalak! Szandika azt mondta, látta a kis csapattársaidat, nekünk miért nem mutattad meg őket? – Aha, szóval erre ment ki az egész.

– Igazából nem ez volt a lényeg, a segítségét kértük egy feladatban – pontosítottam.

– Szandi? Mit tud nektek segíteni? Otthon ül egész nap – értetlenkedett.

– Videót kellett gyártanunk, jó is, hogy mondod, arra kell majd szavazni, meg megosztani, hogy az ismerőseid is tudjanak szavazni – részleteztem.

– Jól van, persze, majd az is meglesz, de most mutasd a csoporttársaidat – türelmetlenkedett.

– Most? Nagyi, épp vacsizunk – nevettem fel hitetlenkedve.

– Ne szégyelld már szegény öreganyádat előttük!

– Dehogy szégyellek, csak... épp eszünk, mint mondtam.

– Csak egy percre! – kötötte az ebet a karóhoz, úgyhogy videóhívásra váltottam és visszasétáltam az asztalunkhoz.

– Bocsánat a zavarásért, de nagyi mindenképp most szeretne megismerni titeket, ha nem gond – álltam meg a többiek mellett, ők pedig letették az evőeszközöket, hogy szépen a kamerába tudjanak nézni. Ezt még meg kell hálálnom nekik.

– Te vagy biztos az Andi – állapította meg nagyi Adrira nézve, aki suttogva javította ki a tévedést, de különösebben nem zavartatta magát, csak visszaköszönt. – Az unokahúgod azt mondta, van két hapsi is.

– Nagyi, jesszus, ne már, mindent hallanak a többiek is – fogtam a fejemet, ami már amúgy is igencsak vörösödött.

– Úgy bírom, amikor így hisztizel, hogy „nagyiii" – nyávogta elégedetten, majd közelebb mászott a képernyőhöz, hogy lássa a srácokat, akik felé odafordítottam a kamerát. – És melyik a Levi, vagy kicsoda, melyik az Oszkár?

Na, ezen a ponton hivatalosan is végem volt, és megpróbáltam gyorsan lerázni szegény nagyit, aztán nagyon megköszöntem a többieknek, hogy ehhez asszisztáltak, valamint könyörögve kértem őket, hogy ne emlegessük ezt fel többször. Meg hogy ne vegyék magukra az elszólást, de ezen már csak nevettek, úgyhogy megnyugodtam. Szerintem három kanál sajtkrémlevest tudtam is enni, mielőtt újra csörgött volna a telefonom, ezúttal anyu hívása miatt.

– Én csak a rohadt levesemet szeretném megenni – tettem le a kanalamat, és újra kisétáltam az épület elé.

– Helga! Hallom, nagyanyádnak bemutattad a csapattársaidat – üdvözölt anyu, vagy aminek ő ezt szánta.