Bármi megtörténhet - IOV

- 12 -

A sárga csapat tagjainak már nyoma sem volt a tábor területén, mire mi visszaértünk, és még arra sem bírtam rászánni magam, hogy legalább egy teljes percig szomorkodjak utánuk, ugyanis minden vágyam volt végre valahára lefürödni. Adri és Levi igazán büszkék voltak ránk, de a közvetlen érintkezést inkább kerülték velünk, ahogyan minden más tiszta résztvevő is tette. Kivéve természetesen a fekete csapatból Zalánt, aki Dávid látványára hisztérikus röhögésben tört ki, tartott mindez addig, amíg az ikertestvére el nem kezdte üldözni azzal a feltett szándékkal, hogy őt is összekeni. Olyan volt, mint egy közepesen gyenge Tom és Jerry-epizód, csak itt nem tudhattuk előre, hogy mi lesz a vége, engem személy szerint pedig nem is izgatott annyira, hogy megvárjam.

A házban Hajnival ádáz kő-papír-olló csatát vívtunk a zuhanyzó használati jogáért, amit csúnyán elveszítettem, így át kellett engednem neki a szobához tartozó fürdőt, én pedig a neszesszeremmel (amit Adri keresett meg a cuccaim között, hogy ne kenjek össze mindent) a főépület és a tanári mosdók felé vettem az irányt.

A hőségre való tekintettel végül nem tűzforró vízzel tusoltam le, hanem langyossal, ami meglepően jól esett. A hajamat összesen háromszor kellett samponoznom és leöblítenem, mire teljesen tisztának éreztem, és bár tudtam, hogy ki kellene szárítanom egyenesre, amint felöltöztem, valami elemi erejű, évszázados fáradtság uralkodott el rajtam, úgyhogy minden mindegy alapon visszaballagtam a faházunkba. A szobát üresen találtam, és hiába szerettem volna millió meg egy dolgot csinálni, például enni, Lizinek és Biának, valamint Szandinak beszámolni a feladatról, nézegetni egy kicsit a világoszöld csapatból Szilárdot (ezt soha nem vallanám be hangosan), mindezek helyett csak ledobtam a pulcsimat és ledőltem az ágyra.

Már alkonyodott, amikor felébredtem a kis pihenőmből, fogalmam sem volt, hány óra alvást jelenthetett ez, mindenesetre sokkal frissebbnek nem éreztem magamat, de legalább rosszabb állapotba sem kerültem tőle. Az ablakon kibámulva figyeltem, ahogy a nap eltűnik az erdő fái között, azonban a romantikus idillt megzavarta a korgó gyomrom, így sietve felöltöztem, és reméltem, hogy nem késtem le a vacsorát. A tökéletesen üres tábor és a konyha felől érkező zajok jót jelentettek.

Adri, Levi és Olivér az asztalunknál ültek, és szemmel láthatóan nagyon örültek a megjelenésemnek, így gyorsan szedtem magamnak egy kis adag kaját (a csőben sült brokkoli volt legközelebb a tányérokhoz, azzal meg is elégedtem) és csatlakoztam hozzájuk.

– Kipihented magadat? – érdeklődött Adri.

– Szerintem ezt a versenyt soha nem fogom – sóhajtottam.

– Mondjuk amilyen pályát ma futottatok, el is hiszem – bólintott.

– Oli – szólítottam meg a fiút, ha már a nap folyamán ilyen becézgetős kapcsolatba kerültünk –, megnézetted az ujjadat az orvosiban?

– Könyörgöm, ne szólíts így – morgott.

– Te kezdted – vontam meg a vállam.

– Miért, mi történt az ujjaddal? – terelte vissza a témát az eredetire Levi.

– Semmi – vágta rá rögtön.

– Bevágta Gábor könyökébe futás közben, és feldagadt – javítottam ki.

– Szerintem együnk – zárta rövidre Olivér a témát, és az evőeszközökért nyúlt, mi pedig kénytelenek voltunk beletörődni, és csendben falatoztunk.

– Világoskék csapat – jelent meg az asztalunk mellett egy szervező, mire ijedtemben még a vizet is félrenyeltem, úgyhogy mielőtt bármit is mondhatott volna, kétszer óvatosan hátba kellett vágnia, hogy figyelni tudjunk. Minden pillanattal bénább és bénább leszek, ez már csak ilyen.