Bármi megtörténhet - IOV

- 17 -

Végül úgy döntöttünk, én maradok hivatalosan játékban, Olivér pedig magához képest szokatlanul lovagiasan felajánlotta, hogy ő is elücsörög itt mellettem Máté bával egyetemben, pedig erősen kétlem, hogy nem lett volna jobb dolguk. Például az alvás. Persze mielőtt túlságosan beleéltem volna magam, hogy Olivér milyen rendes, megjegyezte, hogy délután már úgyis aludtam egyet, szóval kipihentebb vagyok, így biztos nem lesz kihívás nekem megvárni, hogy valaki kidőljön.

Hát igen, kétféleképpen lehet értelmezni az IOV-ot: hogy ne mi legyünk a legrosszabbak, vagy hogy valaki más legyen a legrosszabb. Árnyalatnyi a különbség, utóbbiban mégis érződik egy kis rosszindulat, de nem álltam le vitatkozni a sráccal, ugyanis hű mardekárosként én is erről az oldalról közelítettem meg eddig az összes feladatot. Viszont még versenyben voltunk, így úgy éreztem, nem lehet ez akkora bűn.

– Na figyelj, Mr. Megmondó, van egy jó ötletem – szakítottam félbe a gonoszkodást.

– Ezt nehezen hiszem el, úgyhogy kíváncsian hallgatom – vonta fel a szemöldökét.

– Versenyezzünk, hogy ki bírja tovább ébren.

– Éppen ezt csináljuk. Tudod, Mecsek, IOV, negyedik feladat – sorolta, mire vállba vertem. A finom és nőies énem szerintem épp aludt, de a megítélésemnek már úgyis mindegy volt.

– Mármint mi ketten, csapaton belül – magyaráztam.

– És az nekem miért éri meg? Téged írunk fel, csak örülök, ha ébren bírsz maradni – kötözködött.

– Jó, nem kell keresni a kifogásokat, félsz, hogy kikapnál. Megértem – húztam az agyát, és több sem kellett neki, azonnal nyújtotta a kezét, hogy „hivatalos" legyen.

– Mit kap a nyertes? – gondolkozott.

– Kitalálhat valami büntit a vesztesnek abban a két hétben, amíg itt vagyunk – vetettem fel.

– És mi van, ha holnap kiesünk?

– Akkor a vesztes hívja fel Mayert – vontam meg a vállam.

– Uh, az durva. Benne vagyok – bólintott határozottan.

– Világoskék csapat, ki marad játékban? – érkezett meg az asztalunkhoz az egyik szervező.

– Helga – válaszolt neki Máté bá, ezzel együtt Olivér meg sem mozdult az asztaltól. A szervező egy pillantással tudomásul vette, hogy az én csapattársam nem álmos, és vissza is sétált volna a főasztalhoz, ha Míra sipítozása nem állítja meg.

– Elnézést, ez így – kezdte a szokásos remek kérdést, de a narancssárga ruhás azonnal leintette.

– Igen, ez így szabályos – vágta rá, amit hallani akart. Pontosabban nem akarta hallani, mert nyilván az ellenkezőjének örült volna, de sértetten kivonult az ebédlőből, ő ugyanis magára hagyta (talán) Andrist. Nem hibáztatom, neki igazán szüksége volt a szépítő alvásra.

Unottan rágcsáltam a sajtos pufit (amúgy nem szeretem, és kimondottan taszítónak tartom a szagát, de kevés ember van, akit a helyemben ez érdekelt volna hajnali négykor), majd közel másfél percre felébredt a jólneveltségem, így megkínáltam Olivért és Máté bát is.

– Köszi, Heli – emelte ki a nevemet, miközben belemarkolt a chipsbe.

– Szívesen, Oli – vágtam rá hasonló stílusban, teli szájjal vigyorogva. Igen, a jólneveltségem hamar visszaaludt, remélem, a sajtos cucc nem figyelt a fogamra ragadva.

– Most már beleírhatom az önéletrajzomba, hogy két hét óvóbácsi munkatapasztalat – sóhajtott fel Máté bá, és ő is vett magának egy kis nasit.