Bármi megtörténhet - IOV

- 16 -

Hamar eluralkodott a kis társaságunkban a kínos csend, illetve inkább valamiféle szöszölés, Levi magában dúdolt egy ismerős, de ettől függetlenül beazonosítatlanul maradt dalt, Olivér a combján dobolta egy másik szám ritmusát, Máté bá pedig unottan húzogatta a világoskék pulóver cipzárját, és jól láthatóan mind el voltak mélyedve a saját gondolataikban.

Jobb híján megnyitottam a Messengert, hátha találok magamnak beszélgetőpartnert, de Lizi és Bia, mint minden normális ember éjnek évadján, aludtak, a szüleim szintén, Szandi pedig valószínűleg felvette volna a telefont, mert mindig úgy alszik, hogy bármilyen riasztásra készen álljon, de nem akartam zavarni. Az a meglehetősen kevés ember, akinek a neve mellett zöld pötty villogott, szintén az étkezőben ült és a mobilját nyomkodta, köztük Hajni is, aki valamiféle telepátiával megérezte, hogy írni szeretnék neki, és abban a pillanatban, ahogy beléptem a beszélgetésbe, meg is jelent az üzenet.

Hajni: átülsz hozzánk?
Helga: ilyet lehet?
Hajni: miért ne lehetne? Csak az a szabály, hogy nem mehetsz ki, olyan nincs, hogy nem közösülhetsz más csapatokkal
Helga: szerintem nem ezt a szót kerested
Hajni: dehogynem. Ha lehet külön ülni, akkor lehet közösülni is, pont.
Helga: borzalmas a humorod így hajnalban
Hajni: a tiéd az, ha ezt nem tudod értékelni... ha szeretnéd, odamegyek én, Miss Paranoia
Helga: megyek, és nem vagyok paranoiás
Hajni: persze, Szilárd is pont ezt mondta
Helga: Szilárd mondott valamit rólam?
Hajni: gyere már, mindent megbeszélünk

Ennyi kellett, felpattantam és a többi versenyző figyelő tekintetének kereszttüzében átsétáltam az étkezőn, közben pedig rendesen levert a víz, annyira izgultam, hogy csak most ne essek pofára a saját lábamban.

– Sziasztok! – huppantam le az üres székre. – Gyuri?

– Gyurika nem az az éjszakázós típus – magyarázta sokatmondóan Kata. – Na de nekünk itt fontos dolgokat kell megbeszélnünk – húzódott közelebb hozzám. – Szilárd, menj addig barátkozni valahova!

– Ez most komoly? – kérdezett vissza, amire mindkét lány csak bólintott, a srác pedig engedelmesen elsétált a sötétkékek irányába.

Amikor a türkizek mellett elhaladt, Míra még dobott is felé egy Colgate-reklám-mosolyt, amitől azonnal egészen kicsire húzódtak a szemeim. Ahogy a csapattársaihoz visszafordult, találkozott a tekintetünk, majd kárörvendő mosollyal az arcán felpattant és a szervezőket kereste.

– Elnézést, ez szabályos, ami itt történik? – nyávogta az asztalunk felé mutogatva, és miután ilyen pontosan sikerült leírnia a problémát, az egyik szervező felkelt és egy táblával a kezében odasétált hozzánk.

– Elaludt valaki? – pillantott ránk.

– Nem – válaszoltunk tökéletesen egyszerre és némileg értetlenül, mert azért ha valaki alszik, az elég jól elkülöníthető a nyitott szemmel ücsörgéstől, de gondolom, hivatalból meg kellett kérdeznie.

– Elhagyta valaki a helyiséget? – érkezett az újabb értelmes kérdés, amire már csak a fejünket ráztuk. Valószínűleg észrevették volna, ha valaki kisétál, tekintve, hogy az ajtónál állították fel a szervezők asztalát, a teleportálásban pedig még nem jártunk olyan szinten, hogy sikerült volna az ajtó használata nélkül kijutnunk.

– Nem történt szabályszegés – állapította meg, és fel is jegyezte a lapjára, így viszont megint mindenki figyelme ránk terelődött. Olivér fejcsóválva nézett a szemembe, én pedig úgy döntöttem, nem állok le vele.

– Úgy utálom – morogtam halkan a lányok felé.

– Ezt a csajt?

– Is. Meg Olivért. Állandóan kötözködik, minden mondatomban a hibát keresi, látványosan nem bírja, ha együtt kell működnie velem, kritizálja minden ötletemet – puffogtam. – De azért Mírát sem kedvelem, persze.