Bármi megtörténhet - IOV

- 7 -

– Kérem a piros csapatot, hogy pakolja össze a csomagjait és öt perc múlva jelenjen meg a kapunál! A busz még a délután folyamán hazavisz titeket. Köszönjük a részvételeteket, a többi csapatnak pedig gratulálunk! – harsogta a főszervező a kapun belépve, ahol szinte kivétel nélkül valamennyi csapat ottmaradt tagjai a kísérő tanárokkal kiegészülve várakoztak. Egy félreeső ponton kiszúrtam négy világoskék melegítős társamat, és nem mondom, hogy nem esett volna rosszul, ha rendezik a vonásaikat, mire odaérek, és nem ilyen látványos döbbenettel fogadják a teljesítményemet. De talán túl sokat vártam el.

– Helga, ezek szerint nem estél ki! Nagyon jó vagy – állapította meg mosolyogva Levi.

– Tizedik helyen végeztem. Egyébként írtam is nektek, de senkit nem érdekelt túlzottan – vontam meg a vállam, amivel a csalódottságomat próbáltam leplezni. – Amúgy gokartozás volt a feladat, tíz perc alatt kellett a lehető legnagyobb távot megtennünk. A szürke ötven árnyalata, azaz a világos- és sötétszürke csapat szerintem nem zárt a szívébe túlságosan, mert mindkettőjüket letoltam néhányszor a pályáról, de nem gondolom, hogy a továbbiakban ez befolyásolná a megítélésünket a szemükben, hisz ez is a verseny részét képezte. Debiék nyertek, a türkizek lettek a másodikak, a bronzérmesek a világoszöldek – soroltam.

– Az komoly – bólogatott Adri.

– Valaki üzen Mayernek? Nekem el kéne intéznem egy másik hívást – lóbáltam meg a kezemben a mobilomat.

– Persze, elintézzük – vállalta Olivér, én pedig ezzel lezártnak is tekintettem a közös ügyeket, és kissé távolabb vonulva, a medence partjáról nyitottam meg a videóhívást Lizivel és Biával, akik csak remélni tudtam, hogy elérhetőek lesznek. Előbbi másodperceken belül csatlakozott is, és ahogy betöltött a kép, láttam, hogy éppen együtt fagyiznak, így tulajdonképpen mindkettejüket elértem.

– Heli! – örült meg Bia. – Már vissza is értél a feladatról? Jól sikerült?

– Sziasztok lányok! Teljesen félreértettük az utasítást, nem keresztrejtvényt fejtettem, hanem gokartozni voltunk – kezdtem a történetet.

– Micsoda? – kerekedett el Lizi szeme, és szerintem kábé minden lepergett előtte, de különösen a legutóbbi közös gokartos élményünk, ahol ugyebár nem brillíroztam. – De azért sikerült, nem? Fixen sikerült... – nyugtatta magát.

– Igeen, sőt, nem is én voltam az utolsó! – újságoltam boldogan. – Tizedik lettem tizenötből, szóval a nagyjából középmezőny végét értem el, de legalább nem potyogtunk ki.

– Menj már, az rohadt jó! – kiáltott fel Lizi elégedetten. – Nagyon bíztunk benned!

– Hát, legalább ti...

– Aha, meg az egész tanári kar, a fél suli, a csapattársaid – sorolta, azonban félbe kellett szakítanom.

– Adri, Levi és Olivér úgy meglepődtek, hogy nem kiesőként jöttem vissza, mintha minimum Mayert látnák fűszoknyában táncolni, úgyhogy ezt inkább hagyjuk – morogtam.

– Akkor velük ne foglalkozz – vágta rá Bia.

– Csak az a gáz, hogy itt vagyok a Mecsekben, és jelenleg csak rájuk számíthatok – fogtam a fejemet.

Mégis miért jöttem el erre a versenyre? Kimaradok minden programból a lányokkal, miközben összenyom a teljesítménykényszer egy olyan csapatért, akik teljesen elhatárolódnak tőlem, és egy olyan iskoláért, aminek a fele éppen utál pont azért, mert én itt vagyok, ők meg nincsenek. Ott van még Mayer, aki annyira hisz bennem, hogy nem tehetem meg vele, hogy bénázok, közben meg ő sem engem akart látni ebben a négyesben eredetileg, és Szandi, aki jóformán lelkesebb a részvételem miatt, mint én magam. És mindez csak az első nap volt, jobban mondva annak is a fele, én pedig komolyan aggódtam, hogy az összevissza cikázó gondolataim szétfeszítik a koponyámat.