Bármi megtörténhet - IOV

- 9 -

Fogalmam sem volt, hogy mégis mit kellene összeszednem, leginkább abban reménykedtem, hogy semmit, és csak lézengtem a faházunkban. A fennmaradó időben írtam egy üzenetet a lányoknak a csoportunkba, de sajnos nem látták, valószínűleg nyári szünetről és reggel fél nyolcról szó lévén békésen aludtak, amit én is szívesebben tettem volna, de egy rosszabb (vagy jobb, ez akkor nyitott kérdésnek tűnt) pillanatomban, hetekkel azelőtt igent mondtam a részvételre, és viselnem kellett minden következményét.

Óvatosan leültem a takarómra, ügyelve, hogy ne koszoljam össze a melegítőmmel, ami egy nap után is egy heti koszmennyiséget viselt magán, és megpróbáltam valahogyan rendszerben látni, vagy abba helyezni a fejemben cikázó gondolatokat és az amúgy is kusza érzelmi világomat. Először örültem a lehetőségnek, aztán amikor kiderült, hogy nem én voltam az A terv, csalódott lettem, ami hamar elszántsággá változott, hogy megmutassam, itt a helyem. Erre rátett egy lapáttal minden nagyszájú iskolatársam véleménye, a verseny kezdetével azonban megfordult a fejemben, hogy talán igazuk van. Amikor kiderült, hogy rettentően benéztük az első feladatot, kábé teljesen elhagyott a remény, valami mégis átkattant az agyamban, és úgy döntöttem, meg kell csinálnom. A vakszerencsén múlott, de sikerült, a csapattársaim közönyét látva viszont megint elkedvetlenedtem. Utána Lizi és Bia lelket öntöttek belém, persze Szilárd puszta látványa sem volt utolsó, és a buliban is kifejezetten jól éreztem magamat. Aztán eljött a reggel, fel kellett kelni, és a hullámhegyek és hullámvölgyek állandó váltakozásában éppen utóbbi felé hasítottam fénysebességgel.

A gondolkodásom végével mindössze annyira jutottam, hogy nem jogos elvárnom bárkitől is, hogy megértsen engem, mert ebbe a káoszba még nekem is belefájdult a fejem, nemcsak az ok-okozati viszonyokat, de általában az összefüggéseket sem láttam át.

A telefonomon 7:50-re állított ébresztő váratlanul megszólalt (vicces, hogy éjjel azt gondoltam, ilyenkor még csak békésen nyújtózkodom majd az ágyban, nem pedig feladatra rohangálok), így összekapartam magamat, összefogtam a hajamat, és kisétáltam megkeresni a többieket, ami nem volt túl bonyolult, tekintve, hogy a kapuhoz közeli padok körül ücsörögtek Máté bával együtt, és mind engem néztek.

– Lemaradtam valamiről? – kérdeztem zavartan.

– Épp kibeszéltünk téged – újságolta Máté bá.

– Haha, nagyon vicces – forgattam a szemem, de senki más nem nevetett. – Nem vicc volt – ismertem fel.

– Szóval tegnap máris buliztál – folytatta.

– Tényleg kibeszéltek épp engem – ismertem fel felháborodva.

– Csak megemlítették a többiek, hogy nem nagyon láttak téged tegnap délután.

– Feladaton vettem részt – vontam meg a vállamat.

– És utána?

– Meséltem róla Lizinek és Biának telefonon.

– Kérjük a feladaton részt vevőket, gyülekezzenek a kapu előtt – harsogta Róbert, a főszervező. Bizonytalanul Olivérre néztem, majd mindketten a csapat felé fordultunk, akik ideges mosollyal fogadták az eseményeket

– Hajrá Helga és Olivér – intett egyet Levi.

– Nagyon szurkolunk – tette hozzá Adri.

– Meg tudjátok csinálni – biztatott Máté bá is. Ezzel mindenki elmondta a magáét, így nem volt más dolgunk, mint a szervezőkhöz sétálni, akik azonnal kitoltak minket a kapun és elindítottak lefelé az ösvényen.

Az előző feladattal ellentétben, ahol úgymond egyéni verseny volt, és mindenki csak egy játékost delegált, így közös buszra szálltunk, itt minden párosra várt egy, a színével megjelölt kisbusz. Bemásztunk a sajátunkba, ahol két világoskék, IOV-logóval ellátott tornazsák fogadott minket az ülésen, amiben találtunk zsemlét, májkrémet, müzliszeletet és egy üveg innivalót (csapatszínnek megfelelő, névvel ellátott kulacsban, ami messze az egyik legmenőbb dolog volt a versenyen, valahol a medence után és a svédasztal előtt). A hozzánk beosztott szervező egy szó nélkül beszállt (ezt úgy értem, még csak vissza sem köszönt), egyetlen bólintással jelezte a sofőrnek, hogy mehetünk, és már zötyögtünk is a földúton, vissza a civilizáció felé.