Bármi megtörténhet - IOV

- 18 -

Tehénkolomp. Ez a következő emlékem a feladat éjszakájáról, valamint egy magában szórakozottan nevetgélő Olivér, akinek a jókedve egészen addig tartott, amíg össze nem találkozott a tekintetünk.

Kellett egy kis idő, mire felfogtam, ki vagyok én, hol, mikor, és miért, de amint a narancssárga ruhás szervezőket megláttam, amint rögzítik, hogy újabb csapat fejezte be a mai feladatot, hirtelen kitisztult a kép, és azonnal elfutott a méreg.

– Heilig Olivér, ez egy igazán rohadék húzás volt! – emeltem fel a hangomat, mire mindenki felénk fordult, de ott és akkor ez érdekelt a legkevésbé.

– El sem hiszem, hogy ez tényleg bevált – röhögött megállás nélkül. Hagytam neki nagyjából másfél percet, miközben vártam, hogy lenyugodjon és próbáltam felnyársalni a tekintetemmel, sikertelenül. – Bocsánat, ez tényleg nem volt szép tőlem – ismerte be, aztán újra felnevetett.

– Halljuk, mi lesz a büntetésem – adtam meg magam.

– Még nem tudom. Majd kitalálok valamit – vonta meg a vállát szórakozottan.

– Világoskék csapat, hagyjátok el a termet – szakított félbe az egyik szervező.

– Jól van, jól van, megyünk már – intettem le ingerülten, majd elhagytuk az étkezőt, bár nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne vágjam be az ajtót a hátunk mögött.

– Te nem vagy normális – támadtam le újra Olivért.

– Miért? Nem estünk ki, és legalább mehetünk aludni, plusz még nyertem is. Nekem teljesen megérte.

– Tudod, mit nyertél még? Elmesélheted a többieknek, hogy miért nem lettünk elsők a játékban.

– Akartunk elsők lenni? – vonta fel a szemöldökét.

– Jézusom! – csaptam a homlokomra. – Nem indulhatsz el úgy egy versenyen, hogy nem akarod megnyerni? Akkor mi értelme? Akkor minek vagyunk itt egyáltalán?

– Lehet, hogy félreértetted a szabályokat, nem kell minden versenyszámban győzni, csak a döntőben – magyarázta, mintha egy ötéveshez beszélne.

– Kiállhatatlan vagy, én meg nagyon álmos, úgyhogy szerintem most hagyjuk egymást, mielőtt olyat mondok – morogtam.

– Milyet? – kérdezett vissza szemmel láthatóan jót szórakozva a kiakadásomon.

– Semmilyet – vágtam rá, és elsiettem a faházunk felé. Lehet, hogy gyerekes vagyok, de legalább az enyém volt az utolsó szó, az is valami.

A legnagyobb csendben osontam be a felkelő nap gyér fényei mellett a saját ágyamig, majd a koszos melegítőmben bebújtam a takaró alá, és nem törődve azzal, hogy a stílusos világoskék szemmaszkomat rég elhagytam valahol az ágyam területén, hasra fordulva egyszerűen elaludtam.

Ugyanabban a pozícióban ébredtem fel valamikor a délután folyamán, amikor a nap már jócskán besütött az ablakon és kellően fel is forrósította a háznak keresztelt szaunánkat. A párnahuzat gyűrődéseinek mintája az arcomon maradt egy nem túl elegáns nyálcsíkkal együtt, úgyhogy először a fürdőszoba felé vettem az irányt. Megmostam az arcom, feldobtam egy minimális sminket, és a neszesszeremben turkálva a kék hajszalagot is megtaláltam, amit végül belekötöttem a copfomba. A tükörbe nézve egészen elégedett voltam magammal, amíg meg nem láttam mindenki mást, sokkal jobb formában.

A nagy sportpálya felől hallottam a legerősebb hangokat, így arra indultam társaságot keresni. Mintha nem virrasztottuk volna át az éjszakát (vagy legalább egy részét), a több csapatból álló színes kavalkád tagjai röplabdáztak a pályán, Máté bá pedig a pontokat számolta. A bordó Niki az oldalvonal környékén egy pléden feküdt, így én végül hozzá csatlakoztam, ugyanis a sport mint olyan amúgy sem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé, de félkómás állapotban különösen nem kívántam.