Elromlott az idő. Éjjel kezdett esni, és majdnem egész nap szemerkélt. A hangulatomnak nem tett túl jót. Apu elvitt minket suliba, és úgy mentem el a fiúk mellett, hogy nem is köszöntem nekik. Virág a nyomomban loholt, alig bírt lépést tartani velem. A suliboxig bírtam, ott aztán mindent elmondtam neki.– Ez annyira aljas! Mekkora szemét! – közölte összehúzott szemmel. Kinga becsapta a szekrényajtaját, és megállt mellettünk.– Rólam beszéltek? – igazította meg a vajszínű mellényére tűzött kitűzőt.– Bármilyen hihetetlen, nem te vagy egyedül aljas, úgyhogy nem. Ezúttal nem rólad van szó – pakoltam a szekrényembe dühösen. Kinga, látva, hogy komolyan be vagyok rágva valakire, inkább csatlakozott az a-s lányokhoz, és lementek a büfébe.Helyzetemen rontott, hogy amíg Cortez tegnap „lestréberezett", ma fizikából és franciából ötöst kaptam, a matek témazáróm pedig dupla ötös lett. Soha nem mosom le magamról. Amíg Virág összehasonlította a témazáróinkat, Arnold felült a padomra.– Rosszkedvűnek tűnsz.– Nem, csak nyomaszt az esős idő – füllentettem.– Hé! – vágott közbe Virág. – Csak a vége különbözik, minden más ugyanaz. Akkor a tiéd miért ötös, az enyém meg egyes? –kérdezte. Arnold összeráncolt szemöldökkel figyelte.– Virág, leginkább az univerzumhoz tudlak hasonlítani – közölte Arnold. – Te is olyan végtelenül sötét vagy – tette hozzá, mire Virág lelkesedése alábbhagyott.Szívás. Az eső miatt csak kétszer mentünk ki az udvarra, akkor is az árkád alatt álltunk és a szitáló esőt bámultuk, miközben a sulirádió próbálta feldobni a beforduló diákok hangulatát a Raining Mannel. Nem igazán sikerült. Valahogy senkinek nem volt kedve táncolni az esőben. JIrodalom előtt az osztályban volt mindenki, Dávid és Zsolti telefonon néztek videót, Andris és Robi még mindig nem adták fel, és az HBO-t próbálták behozni az osztály tévéjén, ehhez egyébként valami kis szerkezetet is szereztek, úgyhogy azt próbálták beüzemelni. Jacques magányosan ücsörgött az első padban, úgyhogy odamentem hozzá, és a becsengetésig beszélgettünk. Órák után a szekrényemhez mentem, és felvettem az esőkabátom. Virág a szemébe húzott kapucnival ácsorgott mellettem, és folyamatosan arról beszélt, hogy Pete Wentz benne volt az álmában (amit egyébként irodalmon álmodott, mert óra közben bealudt, de mindegy).– Sziasztok – állt meg a szekrényemnél hirtelen Cortez. Azzal a lendülettel bevágtam az ajtót, nehogy meglássa Johnny Depp képét. Az azért ciki lenne.– Szia – köszöntem vissza az esőkabát patentjaival szöszmötölve.– Reni, a korrepetálást mikor kezdjük? Hogy érsz rá?Elfogytak a patentok, úgyhogy kénytelen voltam ránézni.– Nekem mindegy, rád bízom.– És hol?– Azt is – vontam meg a vállam.– Ha mégsem szeretnéd, akkor... – kezdte, mire Virág közbeszólt.– Ez nem volt szép tőled! – közölte. Nem csodálkozom azon, hogy Cortez nem tudta, miről van szó. Virág ennek ellenére kitartott, és dühös pillantásokkal illette.– Mi? – kérdezte végül Cortez, mert, gondolom, azért szerette volna tudni, hogy mi a bajunk. A többes szám sajnos áll, mert Virág úgy állt meg mellettem, mintha kettőnk nevében beszélne.– Hogy Reni segít, hogy ne bukj meg, te meg ilyen csúnyán beszélsz róla! Tudod mit? Gonosz vagy! – közölte Virág, és úgy érezte, most sértőt mondott. Cortez továbbra is értetlenül állt.– Nem tudom, miről van szó – közölte végül a hajába túrva. –Nem fontos, csak ha teher a korrepetálás, akkor nekem mondd, ne a többiekkel nevess ki.– Én tényleg szívesen segítettem volna – magyaráztam. Cortez pislogás nélkül meredt ránk.– Még mindig nem tudom, hogy miről van szó...– „Nem érek oda, ha a stréber elkezd érvelni az irodalom fontosságáról" – idéztem vissza nagyjából pontosan. Éppen eleget járt éjjel a fejemben ez az átkozott mondat.– És? – rázta meg a fejét. Na ezt meg mi nem értettük.– Reni hallotta, hogy ezt mondtad – magyarázta Virág.– És? – ismételte Cortez, aztán mintha megvilágosodott volna, elnevette magát. – Kingáról volt szó – közölte lazán, és fél kézzel nekitámaszkodott a csukott szekrényajtónak.– Hogy? – néztem döbbenten.– Kinga. Tegnap közölte, hogy beszélni akar velem suli után. Erre mondtam Ricsinek, hogy valószínűleg késni fogok, mert ha a stréber egyszer belekezd...– Ó – csodálkoztam.– Ó! – nézett furán Virág.– Na sziasztok – lökte el magát Cortez a szekrénytől, és szórakozottan otthagyott minket.Mindketten csodálkozva meredtünk utána.– Nekem nem ezt mondtad! – fordult hozzám Virág.– Oké, én is félreértettem – sóhajtottam megkönnyebbülten. Mindegy, hogy mennyire beégtem, akkor sem rólam beszélt olyan megalázóan! Hurrá!Fülig érő mosollyal loholtam fel a dombon hazafelé, pozitív hangulatom Virágra is jó hatással volt, összevissza ugrált az úton.Hamar megcsináltam a leckéimet, utána pedig be akartam kapcsolni a gépem, amikor anyu bekopogott a szobámba.– Reni, az egyik kis osztálytársad nagymamája hívott, hogy a korrepetálást egyeztesse. Nem is mondtad, hogy korrepetálsz! Tudtuk, hogy jól tanulsz, na de hogy te készítsd fel egy rossz tanuló kis társad! Ez igazán nagyvonalú és szép gesztus! – mosolygott anyu.Felpattantam a babzsák fotelemről, és riadtan néztem anyura.– És mikorra beszéltétek meg?– Mondtam, hogy most itthon vagy és szívesen segítesz. A kis spanyol osztálytársad hatra átjön.– Mi?Cortez? Nálunk? Cortez nálunk? A házunkban? Jaj!– Arra gondoltam, hogy gyorsan csinálok egy kis burritót, hogy tanulás közben tudjatok mit enni. Nem is említetted, hogy spanyol...– Nem, nem – vágtam közbe. – A Cortez csak becenév.– Ó! Értem – bólintott anyu. – De azért szereti a burritót, nem?– Nem tudom, biztos. Na jó, akkor előszedem a könyveimet – sürgettem anyut, mert mielőbb szerettem volna egyedül maradni, hogy átgondolhassam a dolgokat.Először is leszedtem a tükrömről a „szuper Cortezt" ábrázoló rajzokat, aztán elpakoltam a Sims játékokat, lekapartam az asztalomra ragasztott HSM matricát, eldugtam a polcomra rakott plüssmacikat, letakartam az ágyamat, nehogy látszódjon a Némó nyomában huzat. Közben bekapcsoltam a webkamerát, és az őrült pakolás közepette hadartam Virágnak, aki feszülten figyelt a képernyőn lévő kis ablakban.Totál lefáradtam, mire eltüntettem minden „ciki" dolgot a környékről. Egyébként Cortez a szobám közelében sem járt. Na mindegy.Hatkor csengettek, én pedig lerohantam, hogy kinyissam az ajtót. Mellesleg hatszor öltöztem át előtte, végül visszavettem, ami rajtam volt, nehogy azt higgye, miatta van ez a felhajtás. Az ajtóhoz érve megálltam, és hogy ne tűnjön fontosnak, inkább hagytam, hogy még egyszer csengessen.– Szia – tártam ki az ajtót laza, semmitmondó stílussal és végignéztem rajta. Jó, nagyon menő, meg minden, csak éppen nem volt nála semmi. – Könyv, füzet? – kérdeztem csodálkozva.– Kellett volna? – kérdezett vissza. Oké, így igazán jó tanulni.– Mindegy. Majd akkor az enyémből tanulunk.– Cortez, örülök, hogy megismerhetlek. Most felhívom a nagymamádat, hogy ideértél. Erre külön megkért – magyarázta anyu, majd mikor látta, hogy Cortezzel kínosan összenézünk, hozzátette. – Tudom, pontosan tudom, hogy most lázadsz és mennyire utálsz mindent! Azt is tudom, hogy nehéz időszak tinédzsernek lenni, legszívesebben elordítanád magad, hogy...– Anya! – szakítottam félbe gyorsan. Jaj nekem! Anyu értette a célzást, úgyhogy nem folytatta a kamaszokról szerzett információi ismertetését.– Jól van, gyerekek, a burritó már készül, ti tanuljatok nyugodtan, az asztalon találtok nachost. Mondd csak, Cortez, salsa- vagy inkább sajtszósszal szereted?– A salsa jó lesz, köszönöm – felelte Cortez, de láttam rajta a döbbenetet.– Máris hozom, ti tanuljatok csak.Bekísértem Cortezt a nappaliba, és őszintén reméltem, hogy nem fűz megjegyzést az imént történtekhez. Iszonyúan égő volt... Anyu alig egy percen belül meghozta a mártogatószószokat.– Köszönöm – vette el Cortez. – Marad az esős idő? – kérdezte anyut. Na persze, ezt soha, senki nem hagyja ki.– A hétvégéig biztosan – mosolyodott el anyu, majd kiment. Az asztalon dobolva az ujjaimmal, a szám szélét harapdálva néztem rá.– Bocs ezért az egészért, a szüleim komolyan veszik a kamaszkorom.– Semmi gond, megszoktam – nyúlt bele a chipsbe.A hirtelen beállt kínos csendben úgy éreztem, hogy hallani lehet a szívverésem és a fülemben doboló vér hangját.– Oké, akkor szerintem kezdjük. Pontosan hol akadtál el? –nyitottam ki a könyvem.– Itt – vette ki a kezemből, és az első oldalra mutatott.– Elolvastál valamit a kötelezőkből?– Nem.– És el fogsz?– Nem.Legalább őszinte.– Jó. Oké – szedtem össze a gondolataimat. – Akkor olvasd el ezt a szonettet, és utána elemezzük.– Jó.Türelmesen vártam, hogy elolvassa, közben a néma csendben zavaróan ketyegő óra hangját hallgattam, és azon tanakodtam, vajon ebben a síri csendben hallatszik-e a gyomrom korgása.Apu kétszer benézett, hogy ellenőrizze, mit csinálunk, anyu pedig folyamatosan behozott valamit vagy inni, vagy enni.– Elolvastad? – vettem el a könyvet Corteztől egy idő után, amikor úgy ítéltem meg, hogy vagy nem tud olvasni, vagy nyitott szemmel elaludt.– Aha.– Jó. Mit gondolsz róla?– Nem sokat.– Na de mégis. Miről szól?Legnagyobb döbbenetemre Cortez nem teljesen sötét az irodalomhoz, csak éppen olyannyira nem érdekli, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Két teljes órán át elemeztük a szonettet, és azt hiszem, megértette. Vagy már nagyon menni akart.– Szerintem ez kezdetnek nem rossz. Le tudnál belőle felelni?– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Valahogy biztos.– Oké, azért legalább haladtunk – győzködtem inkább magam, mint őt, mert kettőnk közül ez egyedül engem dobott fel.Összecsuktam az asztalon kinyitott könyvet, és összepakoltam. Cortez azonnal felállt, és indulni készült. Sietősnek tűnt.– Kész van a burritó. Cortez, vacsorázol velünk, vagy a nagyszüleid aggódni fognak? – lépett be anyu a nappaliba.– Köszönöm szépen, de rohanok is haza, nehogy késő legyen – közölte, mire akaratlanul is ránéztem. Ez gyenge volt. Anyut akarja átvágni? Vajon nem vette észre a polcon sorakozó szakkönyveket? Haha.– Értem, és ez nagyon helyes, siess haza – bólintott anyu mosolyogva. Én tudtam, hogy ez a mosoly nem egy mondat lezárása, hanem egy másik kezdete. Cortez még nem tudhatta, ezért nagyon-nagyon kamu mosollyal visszanézett anyura. – Akkor most felhívom a nagymamádat, hogy pontosan tudja, mikor indultál el tőlünk – tette hozzá anyu. A mosolyok eltűntek. Mindenki arcáról.– Azt megköszönném – préselte ki magából Cortez a lehető legudvariasabb választ.– Ez csak természetes – vette ki anyu a zsebéből a mobilját. Cortez végighallgatta, amint a „felnőttek" megbeszélik, hogy ő hazaindul, majd elköszönt a szüleimtől. Kikísértem a kapuig.– Anyukád igazán felkészült – közölte, miközben feltette a kapucniját és a hóna alá csapta a gördeszkáját.– Igen, ez az egyik specialitása. Szerintem siess haza, máskülönben képes és hazavisz – motyogtam zavartan.– Kösz a segítséget, szia!Kiálltam a kapuba, és utánanéztem. A sötétedő égbolt alatti gyér utcafényben sietősen haladt lefelé, aztán elkanyarodott.Magam előtt összekulcsolt karokkal mosolyogtam bele a semmibe, hosszú perceken keresztül, amíg anyu ki nem jött értem a kapuba. A hátamra terített egy pulóvert, és gondterhelten megállt mellettem.– Szóval ő a balhés szépfiú? – kérdezte. Csodálkozva néztem rá, mire mosolyogva legyintett. – Egyébként Virág tehetséges, nagyon ügyesen rajzol. Remélem, nem hanyagolja a szakkört, van hozzá érzéke.Köpni-nyelni nem tudtam, annyira ledöbbentem. Anyu honnan, de honnan szedi ezeket az információkat? Komolyan felismerte a tükrömre ragasztott rajzból Cortezt? Hihetetlen.
