Zsúfolt hét, zsúfolt nap.Először is, amikor apu kirakott minket a sulinál, és mi befelé igyekeztünk, már oda-oda szólogattak a diákok. Grat, szép volt, nem rossz... ilyesmiket.– Mi ez az egész? – kérdeztem Virágot, mert hirtelen tényleg nem értettem.Aztán amikor beléptünk a portára, és felmutattam a belépőkártyám, rögtön megértettem. Megjelent a suliújság. A portásfülke előtti állvány dugig volt pakolva a kisméretű magazinnal. Virággal egyszerre nyúltunk oda, és mindketten levettünk egy-egy példányt.Az aulába lépve már javában belemerültünk, a tartalom alapján rögtön az ajánlókhoz lapoztunk. És akkor ott volt. Ott volt a kétoldalas könyv-, film- és albumajánlóm, narancssárga-fekete háttérrel, képekkel és az oldalt szegélyező töklámpásokkal.– Ez elképesztően néz ki! – futotta át Virág, aki azért nagyban segített a színvilág és a képek kiválasztásában.– Hű – jött ki az össz reakció, ami eszembe jutott.Az aulán át, fel a lépcsőn, végig a folyosón, egészen a termünkig abból állt az utam, hogy összevissza forgolódtam, és megköszöntem a gratulációkat mindenkinek. Mire a terembe értem, már szinte elszédültem, egyrészt a forgolódástól, másrészt pedig a hirtelen sikertől, amit zavartan és értetlenül kezeltem. Az összes diák kezében a suliújság volt, mindenki csak arról beszélt.Az első óránk Kardossal nyelvtan volt, aki amint belépett a terembe, rögtön Kingához és felém fordult.– Gratulálok – dobta le az asztalra a suliújságot.Óvatos mosollyal biccentettem, és inkább a füzetem oldalát firkáltam. Hirtelen kinyílt az ajtó, és Arnold csörtetett be.– Neményi, a gratulációm neked is szól, de a késésedet beírom – és már húzta is be a naplóba. Arnold a vállát vonogatva a helyére ment, közben elhaladt mellettem, úgyhogy volt egy pillanatom arra, hogy a kezébe nyomjam a magazint. Már nála is volt egy, úgyhogy csak összemosolyogtunk.Ezután nyelvtanoztunk, legnagyobb meglepetésre Kardos nem feleltette Cortezt, pedig ez szinte már hozzátartozott az órák elejéhez. Később rájöttem, hogy mi volt az oka. Csengetéskor szokás szerint felpattantunk, hogy az udvarra menjünk, azonban a tanár még nem fejezte be.– Antai-Kelemen, Szatmáry, Rentai és Neményi marad, a többiek a termen kívül élvezik a szünetet – közölte. Virág bambán rám nézett, mivel Arnold és én is szóba kerültünk, nem tudta, hogy mit csináljon.– Várj meg kint – suttogtam, mire Virág lehajtott fejjel kisomfordált a teremből.Kardos becsukta az ajtót, és hirtelen riasztó lett a ránk telepedett csend, miközben a folyosóról beszűrődött a szünet tipikus lármája.– Ígérem, nem rabolom el az egész szüneteteket. – kezdte Kardos, és akármennyire néztünk körbe egymáson, sehogy nem jött ki, hogy mi négyünkkel mi megbeszélnivalója lehet. Cortez kilógott a sorból. – Ádám – kezdte, mire Cortez letette a kezében tartott tollat, és felnézett a tanárra. – A nagymamád felhívott tegnap.Jaj. De kellemetlen! Akkor ez csak a jegyekkel lehet összefüggésben. Kérdőn néztünk össze, ez a bizalmasan kezdődő beszélgetés nem igazán tartozott ránk.– Hosszasan beszélgettünk – folytatta –, és próbáltunk megoldást találni a bukás elkerülésére. Nos – nézett fel hirtelen, a fejét kapkodva hármunk között –, arra az elhatározásra jutottunk, hogy mivel sem magadért, sem értem nem fogsz változtatni a tanulmányi eredményeiden, majd változtatsz az osztálytársaid miatt.– Hogyan? – rázta meg a fejét Cortez. Jogos észrevétel, én sem értettem, mire megy ki a játék.– Ügy gondoltuk, hogy ha megbízzuk egy társadat, hogy korrepetáljon és buzdítson, akkor – tekintettel arra, hogy ezzel igencsak elrontod a napjait vagy heteit – talán elkezdesz tanulni magadtól, hogy mást ne kínozz felelőtlen, pökhendi magatartásoddal – magyarázta villogó szemmel.– Álljon meg a menet! – kelt ki magából Kinga. – Azért, mert ő nem tanul, nekünk kötelességünk segíteni? Magára vessen, nem jótékonykodom a szabadidőmmel!– Természetesen rátok bízom, döntsétek el, hogy belefér-e az időtökbe és hogy egyáltalán vállaljátok-e.Mindhárman tanácstalanul néztünk össze, Cortez pedig gúnyosan mosolyogva figyelte az asztalán gurigatott tollát. Tök kínos volt neki.– Már elnézést – tárta szét a kezeit Kinga – és bocs, Cortez – bólintott a padját bámuló Cortez felé egy pillanatra, majd visszafordult a tanárhoz. – De az iskolaújságba írok, díjugratóversenyeken veszek részt, edzésre járok, a színjátszókörben főszerepet kaptam az október 23-ai előadásra, emellett kitűnő tanulmányi átlagot produkálok. Mégis miért korrepetáljak valakit, aki egyszerűen csak nem tanul, hanem deszkás haverokkal lóg, focizik meg lazul? Simán lehetne jó tanuló, az én elfoglaltságaim töredéke terheli csupán!– Ebben teljesen igazad van – bólintott Kardos.– Sajnálom, de engem ez nem érint. Mehetek a szünetre? Most már csak hét percem van.– Természetesen.Kinga lesöpörte a válláról a ráomló dús, barna haját, és kihúzott, egyenes háttal elhagyta a termet. A tanár Arnoldra nézett.– Kinga érvelése abszolút jogosnak tekinthető, azonban vele ellentétben nekem temérdek szabadidőm van – kezdte Arnold. –Ennek ellenére nem vállalom – fejezte be végül. Cortez a padját bámulva elmosolyodott. Nem kínos mosoly volt, inkább olyan laza, nagyon menő mosoly.Arnold a padján ült, és úgy döntött, indokolni fog. Jaj.– A délutánjaim nagy részét olvasással és gondolkodással töltöm. Végiggondolva, hogy értékes óráimat és perceimet egy olyan osztálytársamra fecséreljem, aki a kisujját sem mozdítja a változás érdekében, hanem inkább megvárja, hogy más oldja meg számára a helyzetet, ez, ugye, teljesen kizárt. Hosszas és igencsak reális érveket felsorakoztató gondolatmenetem...– Lassan befejezhetnéd. Már megértettük... – szólt közbe Cortez halkan, mégis, kijelentése elcsendesítette Arnoldot. Ez ritka. Hú.Kardos bólintott.– Rendben, Arnold, teljesen igazad van – majd újra Cortezhez fordult. – A három legkiemelkedőbben tanuló osztálytársadból kettő nem segít. Azt hiszem, Ádám, ez jelenthet valamit.Na jó, Kardos és Cortez szemmel láthatóan nem jönnek ki egymással. Vajon miért nem?Végül mindenki felém fordult. Jaj nekem! Pedig olyan jól indult a napom. A suliújság, a cikkem meg minden, erre... Mindegy, válaszolnom kellett. Végignéztem mindhármukon. Kardos és az olvasókör, ő a kedvenc tanárom, tuti nem akarja ezt a terhet rám rakni. Nem, nem vállalom. Ránéztem Arnoldra, aki szinte hipnotikusan próbálta sugallni, hogy ne vállaljam. Nem fogom elvállalni. Aztán odafordultam Cortezhez. Sötétkék szemek, összevissza zselézett sötét haj, a kapucnis pulcsija nyakából kilógó fülhallgatók.– Én elvállalom – közöltem hirtelen.Láttam, hogy Arnold megrázza a fejét, nem csalódottan, inkább csak úgy. Cortez elmosolyodott, és végre elrakta a tollát, amivel eddig játszott. Kardos összecsapta a tenyerét.– Reni, ez igazán szép gesztus – mondta. – Ádám, ajánlom, hogy szedd össze magad – fordult Cortez felé.Felálltam, és az ajtó felé indultam, amikor Kardos utánam szólt.– Még egy pillanat.Zavartan visszafordultam. A tanár ezúttal mindkettőnkhöz szólt. Mármint Cortezhez és hozzám.– Ádám, remélem tisztában vagy vele, hogy a dolgozatok és beadandók mellett felelni is fogsz, és ha egyszer rájövök, hogy Renivel írattad meg, garantálom, hogy sokáig leszel kilencedikes.Virág az ajtó előtt szobrozott.– Mi volt?– Korrepetálom Cortezt. – feleltem félig örömmel, félig gondterhelten. Még én sem tudom, hogy ez jó vagy rossz.– Az semmi, engem Gábor fog matekból – vonta meg a vállát, aztán kapcsolt. – Cortezt???– Igen – sóhajtottam. – Cortezt.Arnold legközelebb az udvaron szólalt meg, akkor sem sokat, de hatásos volt.– Ha szeretnétek részletesen, sugdolózva és csacsogva megbeszélni a nagyszerű hírt, akkor ne zavartassátok magatokat. Mintha itt sem lennék – emelte fel az arca elé a könyvét.– Én nem tudok nagyszerű hírről. Ha te hallottál valamit, akkor ne kímélj – feleltem sértődötten, mire kicsit leeresztette a könyvet, és lesajnálóan mosolygott.– Ugyan.Akkor ezt meg is beszéltük. A sulirádióban a szerkesztő bemondta, hogy a következő dalt Nagy Zsolt 9/b-s tanuló küldi Tarr Zsófiának a 12/a-ba, és üzeni neki, hogy szereti.A hangszórókból felcsendült Whitney Houston I Will Always Love You című dala, mire mindenki röhögve fordult az árkád alatt álló Zsoltihoz.– Azt se tudom, ki az! Hol van Dávid? – üvöltötte dühösen. Végül is ők jól elvannak.A következő szünetben ugyanott, ugyanügy ültünk, amikor kijött az udvarra egy nagydarab, széles vállú, dühös lány.– Melyik az a Nagy Zsolt? – kérdezte mérgesen. Úgy látszik, a 12/a-s Tarr Zsófi megkapta a szerelmes üzenetet.– A tesiteremben, most láttam bemenni – mutatott Zsolti profi módon a tornaterem felé, majd amikor elcsörtetett mellette a lány, ész nélkül rohant vissza az ellenkező irányba, a suli épületébe.Mosolyogva néztem a jelenetet, majd megakadt a szemem Cortezen és Ricsin, akik bizalmas beszélgetésbe merültek az árkád alatt állva. És közben felénk fordultak. Jaj.A szünet utolsó perceiben még kiszedtem a szekrényemből az angolfelszerelésem, aztán a nyelvi előadóba mentem. Amikor beléptem a terembe, elcsíptem egy mondat második felét:– ... mert nem érek oda, ha a stréber elkezd érvelni az irodalom fontosságáról – magyarázta Cortez Ricsinek, a többiek pedig hangosan felröhögtek.Amikor megláttak az ajtóban, azonnal elcsendesedtek. Próbáltam leplezni a csalódottságom, miközben a gyomromban kővé vált a reggeli briósom. Szó nélkül, lehajtott fejjel ültem le a helyemre, és csendben kipakoltam az angolfelszerelésemet.– Virág, hagyjál már! – lépett be Arnold, nyomában Virággal. Mindketten leültek a két oldalamra, és tovább veszekedtek. Valami olyasmiről volt szó, hogy Virág küldött Arnoldnak YouTube videókat, ő pedig kitörölte az e-mailt, mert nem foglalkozik ilyenekkel.Ők ketten jól elvoltak, előrehajolva, az orrom előtt marták egymást, én pedig hátradőlve, pislogás nélkül meredtem a táblára, és azon gondolkoztam, miért ilyen igazságtalan az élet. Mr. O'Realy bejött a terembe, mire mindenki elhallgatott.– Jól vagy? – nézett rám Virág kérdőn, miközben feltette a fülére a fejhallgatót. A tanár kinyitotta a naplót.– Miss Rentai, please – keresett meg a szemével. Jaj, ne! Még ez is. Összecsuktam a füzetem, és feltápászkodtam.A többiek, mikor látták, hogy én felelek, feltették a fejhallgatót, és meghallgatták az anyagot, amit Arnold kezelt a tanári asztalnál. Óriási. Tök sötét vagyok angolból, erre Arnold nem tudott segíteni, mert messze volt, Virágra meg nem számíthattam, ő már rég hallgatta a fülhallgatóból szóló párbeszédet. Próbáltam feleleveníteni a szavakat, amiket előző nap tanultam meg, de egy sem jutott eszembe. Túlságosan összezavarodtam. Aztán hirtelen meghallottam egy halk választ a kérdésre. Mögülem jött. Kimondtam, mire Mr. O'Realy bólintott. A következő kérdésre megint mögülem jött a válasz. Megint elmondtam, és így tovább. Tíz kérdésből tízet súgtak. Ötöst kaptam, és amíg a tanár beírta a naplóba, leültem. Óvatosan hátrafordultam, és láttam, hogy egyedül Cortez fején nincs fülhallgató.– Kösz – mondtam közömbösen, mire csak bólintott, és már nyúlt is a fejhallgatójáért.Délután anyuék nem győzték átböngészni a suliújságot, többször is felolvasták az ajánlómat, láthatóan szörnyen büszkék voltak. Én csak bökdöstem a villámmal a tányéromon lévő sült húst.– Befejeztem a vacsorát – közöltem, eltolva magam elől a tányéromat.Anyu és apu összenéztek, és megállapították, hogy ezúttal hozzá se nyúltam. Máskor legalább szétturkálom.– Reni, biztos, hogy jól vagy?– Igen – feleltem anyu aggodalmaskodó kérdésére.– A szakkönyvek szerint a tinédzser lányok igen magas százaléka érintett az anorexia kérdésében...– Nem, dehogy! – vágtam rá feleszmélve a bambulásból. Miért van az, hogy ha egy gyerek nem kéri a vacsorát, egy felnőttnek először az anorexia jut eszébe? A szerelemről hallottak már? Őrület. Hogy anyut megnyugtassam, megettem az egész vacsorát, bár az ízét nem éreztem, helyette keserű, kaparó gombóc volt a torkomban, és úgy tűnt, ott is akar maradni. LBe sem kapcsoltam a gépem, csak Virágnak üzentem, hogy hamar elalszom, és inkább olvastam. A hétfői olvasókör után kikölcsönzött Büszkeség és balítélet című könyvnek kezdtem neki, Jane Austentől.
