Apu vitt minket (Virág már teljesen hozzátartozik a reggelekhez) suliba. Apuval néha összenéztünk, ugyanis Virág – oldalra csatolt hajjal, tehát jókedvűen – megállás nélkül arról beszélt, hogy szerinte az AFC menő. Apu erre azt hitte, hogy a KFC (a gyorsétterem), úgyhogy egészen a suliig próbálták elmondani a másiknak, hogy ki miről beszél. Engem őszintén szólva sem az AFC, sem a KFC nem érdekelt, mert a suli elé kanyarodva láttam, hogy Ricsi és Cortez gördeszkákkal a kezükben beszélgetnek Zsoltival.– Jó tanulást – köszönt el apu, amikor kiszálltunk, és amikor elhajtott mellettünk, dudált kettőt.Erre persze mindenki ránk nézett. Én rögtön elvörösödtem, Virág tovább beszélt, az AFC (Anti Fitness Club, később rájöttem) klipjeiről.– Sziasztok – köszöntem félénken a többieknek, mert nem akartam szó nélkül bemenni mellettük a kapun.– Á, jó, hogy jöttök – állított meg Zsolti. Kicsit meglepődtünk, de azért megálltunk. – Nagyon fontos, hogy ha Dave kérdezi, akkor nem tudjátok, hogy ki tette fel a számát.Virággal összenéztünk.– Oké, mi tényleg nem tudjuk – közöltem. Virág vadul bólogatott mellettem.– Rendben. Ez vicces lesz – röhögött Zsolti, bár nem tudtam, hogy min.A következő pillanatban megállt a suli előtt a sötétített üvegű fekete autó, és Dávid szállt ki ingerülten. A fülébe dugott headsettel beszélt, az utolsó mondatát épp csak elkaptuk.– Ne hívogasson! Fogalmam sincs, miről beszél – ezzel kirántotta a füléből a headsetet és kikapcsolta a mobilját. – Halljátok, tegnap este óta pizzát akarnak rendelni a számomon. Valami marha összekeverte, és egy pizzéria honlapján van a számom! Rémes, apám most fogja letiltatni, mert már nem győzzük elismételni, hogy semmilyen duplasajtos akcióról nem tudunk – rázta a fejét fáradtan. – Veletek mi újság? – nézett ránk, mire Ricsi, Cortez és Zsolti nem bírta tovább visszatartani, és hangos röhögésben törtek ki.– Szerintetek ez vicces? – tárta szét a karját Dave. – Szerintük vicces – jelentette ki ránk nézve.– És végül tudtak rendelni a pizzériából? – kérdezte Virág nagy, csodálkozó szemekkel.– Mit tudom én? Kit érdekel? Nem érted, hogy hajnalig csörgött a mobilom?– Miért nem kapcsoltad ki? – szóltam bele, mire a három fiú, Cortez, Ricsi és Zsolti egy hangos „húúú"-val díjazta a kérdésem. Dávid, mintha csak megsértettem volna, megrázta a fejét.– Én sosem kapcsolom ki. Mi van, ha fontos hívás érkezik?Erre nem tudtam mit mondani, ráadásul Kinga az a-s lányok csordájával a háta mögött megérkezett, és egy pillanatra megállt mellettünk. – Nem tudjátok, mi volt tegnap a pizzériával? Edzés után rendelni akartunk, de egy bunkó kezelő egyfolytában letette!Kész. Erre mindenki szétröhögte magát, és miközben megpróbáltam kiélvezni, hogy teljesen véletlenül milyen menő társaságban ácsorgok és velük nevetek, azért nem hagytam figyelmen kívül azt a tényt, hogy Cortez ma is mennyire, de mennyire helyes és hogy a szemébe lógó sötétbarna haja alatt kék a szeme! Wow.Sajna többet nem beszéltünk, a belépőkártyánkat lóbálva bementünk a suliba, ahol az aulában Máday ig. helyettes, azonnal kirántotta a sorban érkező diákok közül Cortezt és Ricsit. Állítása szerint az első emeleti folyosóról gördeszkák hangjait véli felfedezni. Rajta kívül természetesen ezt senki nem hallja, úgyhogy kénytelen volt elengedni őket órára.A teremben mindenki üvöltözött, a pizzás sztori volt a nap sikere, csak Gábor gubbasztott a padjában, valami házit írt, és Jacques ücsörgött egyedül előttem. Megkérdeztem tőle személyesen is, hogy milyen volt az énekkar. Hosszú választ adott, néhány szót (meg talán mondatot) nem értettem tisztán, de lelkesnek tűnt, úgyhogy mosolyogtam. Eszembe jutott, hogy még nem is kérdeztem, hogy érzi itt magát úgy általában, úgyhogy feltettem neki a kérdést. Azt mondta, ezen még nem gondolkozott, úgyhogy kért egy kis időt a válasz előtt.Amikor kicsengettek az utolsó óráról, Virággal a suliboxoknál álltunk, és a szekrényünkbe pakoltunk.– Réni! – szólított meg egy hang a hátam mögül. Jacques volt az, aki elmondta, jól átgondolta a kérdésemet, és a válasza igen. Jól érzi magát itt.Mondtam, hogy ennek örülök. Meg annak is, hogy egy teljes tanítási napon át gondolkozott ezen az egyszavas válaszon. De ezt már nem mondtam, csak gondoltam.A „nyílt szakkörök hete" keddi napján a fél suli lázban égett. A két legpopulárisabb szakkör, a foci és a színjátszás bemutató órája. Na meg a sakkszakköré. De ez kevésbé populáris.– Reni, hogy állsz a könyvvel? – állt meg mellettem Arnold a folyosón, és a hátizsákját ledobta a földre.– Olvasom – bólintottam. Kellemetlen volt, ő ajánlotta a Szép reményeket, „biztos fog neked tetszeni, te olyan vagy" üzenettel, ami totál Arnoldra vall. Még nem nagyon haladtam vele, az msn, webkamera meg ilyesmi elvette az időmet. Ez baj!– Oké. Megyek a sakkra. Jössz?– Nem, a sakk nem igazán erősségem – ráztam meg a fejem. Arnold beletúrt a hajába, és összeráncolt szemöldökkel meredt rám.– Meg se nézed?– Nem, Virággal inkább a focira megyünk, tudod, csak viccből. Megnézni – mosolyodtam el.– Hé, Cortez, rúgd már ide! – hallatszott Zsolti kiabálása a folyosó túloldaláról.– Ó, értem – vigyorodott el gúnyosan Arnold. – „Gimislá-nyokhoz" méltóan mentek vihogni meg sugdolózni a lelátóra.– Dehogy! – vágtam rá túlságosan hirtelen. Egyáltalán nem vihogni és sugdolózni mentünk. Csak szerettem volna megnézni a focit. Cortezt és a focit. Cortezt. Mindegy.– Holnap találkozunk. Megyek, kiborítom a sakkszakkört.Arnold felkapta a földről a kitűzőkkel telerakott katonai zsákját, és elsétált a folyosón.– Most hová is megyünk? Focit nézni? – kérdezte Virág bambán.– Miért ne? – vontam meg a vállam hanyagul, közben pedig úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem, ez mindenki számára nyilvánvaló.Nem mondhatnám, hogy a foci érdekes volt, de azért jól szórakoztunk. A tesiterem egyik lelátója – a kijárat felőli oldalon – dugig megtelt, mi is csak azért kaptunk helyet, mert időben mentünk. A büfében vett perecekkel és két jeges teával ücsörögtünk a lehajtható széken, és az alattunk húzódó pályát figyeltük.– Sosem értettem a focit – vonta meg a vállát Virág, és leharapott egy darabot a perecéből.– Én sem nagyon – feleltem.A foci népszerű, a kockákon és nyomikon kívül minden fiú a suli focicsapatába akart bekerülni. Ez volt a kettőből az egyik olyan „szakkör", ahol nem a diákok választhattak, hanem az edző (Szekeres Tamás, a fiúk tesitanára). A múlt évben elballagott tizenkettedik osztály után öt hely volt a focicsapatban, plusz négy a cseréknek, így összesen kilenc embert választottak be. A két kilencedikes osztályból tőlünk természetesen Cortez, Ricsi, Dávid és Zsolti jelentkezett, az a-s fiúk közül öten! És akkor még a többi évfolyam diákjait nem is említettem, akiknek az elmúlt években nem sikerült bekerülni, és újrapróbálkoznak. Ahogy elnéztük az edzést, úgy láttuk, hogy Zsoltinak van a legkevesebb esélye, nem kifejezetten atlétatermet (kicsit súlyosabb), de a labdával egész ügyes. Már amennyire én meg tudom állapítani az ilyesmit. Cortez azonban... Hát, úgy tűnik, nekem pont a suli leendő legnépszerűbb fiúja tetszett meg. Rám vall. Szóval elég jól ment neki az edzés. Amíg én a focit néztem (és titokban szörnyen drukkoltam, hogy mind a négyen bejussanak, az a-sok meg ne!), Virág félrenyelte a perecét, ezért fuldoklott egy darabig, én meg ütögettem a hátát, miközben Kinga és az a-s lányok befejezték a színjátszó kör csekkolását, és átjöttek a focira.– Hogy állunk? – kérdezte, helyet csinálva magának mellettünk. –Van esély rá, hogy Cortez és Dávid bejusson, Ricsi és Zsolti szerintem kérdéses – feleltem.– És az a-s fiúk? – nézett Kinga összehúzott szemmel a pálya felé.– Szerintem jobbak – mondtam csalódottan.– A fenébe – csettintett bosszúsan, és leült (arrébb lökve egy esetlen tizedikest).– Én itt ültem – szólt a fiú vékony, erőtlen hangon. Kinga lenézően nézett végig rajta.– Most komolyan, minek nézed? Csak fájdítod a szíved, na, engedj leülni – legyintett.Ez volt az egyik legbunkóbb megnyilvánulás, amit valaha láttam. A srác feltolta az orrán a szemüvegét, és csalódottan elkullogott. Kingát ez egyáltalán nem zavarta, levágódott a székre, és térdére könyökölve, kézfejével támasztva az állát, a pályán zajló eseményeket nézte. Az edzés végén, amikor Szekeres tanár úr kétszer megfújta a sípját, megszületett az eredmény. A lelátókon halk duruzsolássá csitult az egyébként üvöltöző diáktömeg.És sikerült! Cortez, Ricsi és Dávid a csapatba, Zsolti cserének jutott be. Az a-sok közül csak egy fiú cserének, a többi játékos a felsőbb évfolyamokból került ki. Ez tök jó! Hogy pontosan miért, és ez, hogy bejutottak, mit is jelent, azt nem tudom, de örülni kell. Még Virág is hosszasan tapsolt és ugrabugrált a lelátón, sőt, levette a nyakába kötött halálfejes kendőt, és azt lóbálta örömében. Szerettem volna gratulálni nekik, de nem volt alkalmam, mert a pályán lévő fiúk és a lelátó első soraiban ülők is odarohantak gratulálni, kisebb csoportot alkotva a friss csapattagok körül. Mindegy, azért tényleg örülök.Vacsora közben részletesen beszámoltam anyuéknak a focicsapat tagjainak beválogatásáról, és bár azt nem tudták, hogy engem ez miért érdekel ennyire, összességében velem együtt örültek.– Köszönöm a vacsorát – álltam fel az asztaltól, megint kicsit előbb, mint szoktam, és már indultam is a szobámba.– Reni, alig ettél! Biztosan befejezted? – szólt utánam anyu.– Igen, köszönöm.Alig egy órával később a konyhapulton ültem, és dupla melegszendvicset ettem (négy szelet kenyér egymáson, minden szelet közt sajt, sonka, és az egész összesütve), apu pedig várta, hogy megsüljön a sajátja is.– A leckéd kész? – kérdezte apu, miközben kivette a toastsütőből az ételt. A forró sajt olvadtan folyt végig a szendvics oldalán.– Persze – válaszoltam. Az esti zugevéskor ilyen felszínes beszélgetést folytatunk, így oldjuk a lelkiismeret-furdalásunkat.– Akkor jó – harapott bele apu a forró kenyérbe.Anyu teljesen váratlanul jelent meg a konyhában.– Mit csináltok? – kérdezte zavartan.– Reni éhes volt! Csináltam neki egy szendvicset – felelte azonnal apu. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Mi? Nem erről szólt az egyezségünk. Hosszú évek óta találkozunk apuval az esti zugevő órákban, de ilyenre még nem volt példa.– Reni, miért nem nekem szólsz? Tudod, hogy apád milyen ügyetlen a konyhában!Erre még döbbentebben néztünk össze.– Most már megeszem, de legközelebb neked szólok – mosolyogtam anyura.– Rendben – mosolygott vissza kedvesen, aztán apura förmedt. – Reni nem vacsorázott rendesen, te viszont igen! Add ide azt a dupla melegszendvicset, késő van – rángatta ki anyu apu kezéből a még forró szendvicset. Egy ideig dulakodtak érte, de mint mindig, anyu nyert.Én visszafojtott nevetéssel és persze a szendvicsemmel mentem fel a szobámba. Alig két perc múlva apu jött utánam.– Ezentúl óvatosabbnak kell lennünk – suttogta. – Megsejtett valamit.– Gondolod? – kérdeztem, felé nyújtva a szendvicset, aminek letörte a negyedét.– Biztos. Holnaptól külön eszünk vacsora után, és egyikünk őrködik. Jó éjt – nyomott egy gyors puszit a homlokomra, és a kezében tartott szendvicsdarabba harapva kiment a szobámból.Csak pár percre ültem le a gép elé, bár minden osztálytársam online volt, mégis, hogy elalvás előtt olvasni tudjak, hamar elköszöntem tőlük. Csak előbb meghallgattam webkamerán, hogy Virág elénekli az AFC Még vár ránk ez a Föld című számát. Egy élmény volt.
