A suli előtti lépcsőn Cortez, Ricsi és Dave némán bólogattak, miközben Kinga megállás nélkül beszélt.– Sziasztok – lépkedtem fel mellettük a lépcsőn.– Reni! Ó, Reni, de örülök neked! Végre! – lépett hozzám Dave, és egy pillanatig tényleg úgy hittem, hogy meg fog ölelni. Riadtan hátrahőköltem, és kérdőn néztem körbe.– Mi történt? – kérdeztem.– Szörnyű hibát vétettem! – játszotta túl a szerepét Dávid, de egyébként vicces volt. – Elkértem Kinga franciaháziját – kapott a szívéhez Dávid, mire Cortez és Ricsi elnevették magukat. – Ennek már tíz perce – folytatta. – És azóta beszél!– Ez egyáltalán nem vicces! – húzta fel állig a mellénye cipzárját Kinga, és kissé felemelte a fejét. – Felmayer, miért, mondd, miért képtelenség megírni egy házi feladatot? Miért gondolod úgy, hogy ha lemásolod, az ugyanolyan, mintha megírtad volna? Mondd, te egyáltalán nem akarsz tanulni?– Nem – rázta meg a fejét automatikusan Dave.– Látod, ez a probléma! Van fogalmad róla, hogy én milyen nehezen osztom be az időmet? Hogy mennyi elfoglaltságom van, és emellett képes vagyok kitűnő maradni? Felejtsd el, hogy odaadok bármit is, temérdek időd lenne, ha érdekelne egy kicsit is! – húzott egy hatalmasat a copfján, ami így még szorosabban fogta össze a haját. Komolyan, ez már nekem is fájt, csoda, hogy a hajhagymái bírják.– Igazad van! Kinga, igazad van. – bólogatott Dave, cseppet sem őszintén. – Hibáztam.– Na látod! – biccentett Kinga szigorúan, mire Dávid rám nézett.– Reni, megvan a franciaházid?– Persze – vettem le a vállamról a hátizsákom, és kirángattam belőle a füzetem.– Örök hála – vigyorgott Dávid, Kinga pedig gyilkos tekintettel nézett ránk.– Gratulálok, Renáta, újabb okot adtál, hogy eszükbe se jusson tanulni.Szó nélkül meredtem a földre, mert még ha valahol, nagyon-nagyon mélyen egyet is értettem azzal, amit Kinga az időről és a tanulásról magyarázott, képtelen lettem volna direkt nem odaadni a leckém. Az átkozottul nagy bunkóság. Ricsi felállt a lépcsőről, és köhögve mondani akart valamit Kingának, aki fintorogva hátrált, és a nyakában lógó kék-fehér Szent Johanna-sálat azonnal az arca elé kapta.– Megőrültél? Szombaton versenyem van, rám ne köhögj!És ezzel be is ment.– A stréber ma nagyon zabos – röhögött Dávid, miközben eltette a füzetemet a táskájába.– Ja! – bólogatott Ricsi a köhögéstől kipirosodott szemmel. –Úgy csinál, mintha szombaton csak neki lenne versenye – tette hozzá, és összemosolygott Cortezzel.– Milyen verseny? Kinek lesz versenye? – kérdeztem automatikusan. A fiúk rám néztek, aztán Cortez megvonta a vállát.– Semmi, csak deszkás dolog.– Ki versenyez? – csodálkoztam.– Mindketten – közölte Ricsi, és Cortez felé bólintott. Te jó ég! Valami gördeszkás versenyük lesz szombaton! Wow. Ez mennyire menő!– Hű – néztem rájuk büszkén (na meg úgy, mint aki bármire képes, csak hogy meghívják). – Az klassz. Sok sikert – mosolyodtam el.– Ja, de addig még találkozunk – röhögte el magát Ricsi.– Igen, persze – kaptam a fejemhez, majd zavartan felbotorkáltam a lépcsőn, és bementem a portára. De ciki!Egész álló nap a srácok deszkásversenye járt a fejemben, semmi más nem kötött le. Kémián ugyan Ricsi mellettem ült, de a füzetébe firkálgatott, semmit nem szólt a versenyről, én pedig nem mertem kérdezősködni, nehogy gyanús legyen. Az ebédszünetben Arnolddal az udvaron ültünk, és miközben én Cortezéket figyeltem, akik szokásukhoz híven az árkádok alatt ácsorogtak, Arnold hozzám beszélt.– Carl May vagy Cooper? Szerinted melyik a jobb?– Mi? – ráztam meg a fejem, amikor felfogtam, hogy ez nekem szólt.– May vagy Cooper? – ismételte meg.– Én Cooperre szavazok – vontam meg a vállam, és a földet bámulva tépkedtem a fűszálakat.– Indoklás?Már csak ez hiányzott. A gondolataim 95%-át Cortez és Ricsi versenye kötötte le, 3%-át, hogy Virággal végre beszélhessek, 2%-át pedig, hogy a büfében ne felejtsek el venni egy diós sütit, erre Arnold két író összehasonlításáról szeretne diskurálni. Mégsem bánthattam meg, úgyhogy összeszedtem minden, de tényleg minden tudásom, és érveltem Cooper mellett, ha már egyszer őt ítéltem meg jobbnak. Arnold szemmel láthatóan egyetértett velem, és elfogadta a véleményem.Tesi előtt az öltözőben Kinga mindent beleadott, még a szokottnál is arrogánsabb és kibírhatatlanabb volt, semmi másról nem beszélt, csak a szombati díjugratóversenyéről.– Ketten visszamondták, merthogy máshová mennek! Érted, meghívom őket, áldozatot hozok, lealacsonyodom a szintjükre, meghívom egy versenyemre, ami számomra személyes dolog, erre mit csinálnak? Visszamondják! Soha többet nem állok velük szóba! – hadarta, én pedig (a másik padon ültem és a cipőfűzőmet kötöttem be) összeráncolt szemöldökkel hallgattam a beszélgetést.– Kicsoda? – érdeklődtem. Kinga megperdült a tengelye körül.– Mit érdekel?– Csak kíváncsi voltam. Nem fontos – vontam meg a vállam.– Ivett és Krisztián, ha éppen tudni akarod.Aha. Az egyik a-s lány a négy közül és egy a-s fiú.– Sajnálom – mondtam, mire a maradék három a-s lány és Kinga is gúnyosan elmosolyodott.– Nem kell.Akkor ezt megbeszéltük.Egy rakás házival érkeztem Virághoz, akit viszont egyáltalán nem érdekelt, mindent tudni akart a fiúk versenyéről.– Hol lesz? Mikor? Kik mennek? Milyen verseny? – kérdezősködött. Mellesleg továbbra sincs jól, iszonyúan köhög, és semmi esély rá, hogy holnap suliba jöjjön, mivel vissza kell mennie a dokihoz.– Semmit nem tudok róla. – tártam szét a karom. – Virág, komolyan, bármit, bármit megadnék érte, hogy elmehessünk! –sóhajtottam.– Oké, várj.Bekapcsolta a gépét, pötyögött párat a billentyűzeten, majd rekordidő alatt megtalálta. Van érzéke hozzá, az biztos.– Tessék! A Millenáris Parkban amatőr deszkásverseny szombaton egész nap, reggel tíztől – fordította felém a képernyőt.– Hű – néztem pislogás nélkül a monitorra.– Menjünk el! Miért ne? Addigra jól leszek, becsszó!– Köszi – mosolyodtam el hálásan, majd riadtan a falra néztem. Virág követte a tekintetem, és még riadtabban fordult oda.– Mi az? Leesett egy Pete Wentz-plakát?– Nem, nem – ráztam meg a fejem. – Kinga versenye is szombaton lesz. Meghívott minket!– Na és? Amilyen undok, megérdemelné, hogy ne menjünk el! A fél sulit meghívta, tuti észre sem venne minket!– Ez igaz. Holnap lemondom!Otthon megírtam a leckéimet, aztán a tükör előtt állva elkezdtem begyakorolni, hogy mit fogok Kingának mondani. Igyekeztem fejben lejátszani a válaszokat és a lehetséges reakcióit, beleszámítva az elhajolásokat is, ha, mondjuk, hozzám vág valamit. A vacsora alatt szótlanul turkáltam az ételben (roston sült pulykamell, petrezselymes krumplival), úgyhogy anyu egy pillanat alatt észrevette, hogy bajom van.– Reni, üvölt rólad, hogy gondban vagy. Gyerünk, ki vele!– Nincs semmi, tényleg – ráztam meg a fejem. Anyu és apu olyan „kit akarsz átverni, szülők vagyunk rengeteg szakkönyvvel" nézéssel meredtek rám, úgyhogy feladtam.– Oké. Tegyük fel, hogy valaki, akivel nem vagyok jóban, meghívott valahová, amire igent mondtam, de közben kiderült, hogy valaki másnak is lesz valamije abban az időben, és bár oda nem hívtak meg, sokkal szívesebben mennék oda, és most nem tudom, hogy mondjam le az elsőt, miközben a másikra meg sem hívtak, de lehet, hogy oda nem kell meghívás, hanem elmehetek csak úgy. Ti mit csinálnátok a helyemben? – néztem fel két kézzel a hajamba túrva.Anyu és apu úgy nézett össze, ahogyan csak a felnőttek tudnak, ha valamit igazán nem értenek.– Azt hiszem, erről még nem olvastam – rázta meg a fejét apu.– Várj már! – szólt rá anyu, és összehúzott szemmel méregetett. – Reni, a szavahihetőség igazán fontos, jól gondold meg. Ha megígérted és lemondod, azzal csalódást okozol, arról nem is beszélve, hogy a másikra nem hívtak meg. Álld a szavad, máskülönben te sem számíthatsz másra.– De miért mondtál igent, ha nem akartál elmenni? – értetlenkedett apu.– Mert megörültem, hogy meghívtak. Vagy nem tudom – harapdáltam a szám szélét.– Reni, mindenképpen tartsd meg az ígéreted – tanácsolta anyu.– Oké – álltam fel az asztaltól.
