Mobilcsörgésre ébredtem. Utálok mobilcsörgésre ébredni, ráadásul Virág rárakta a telefonomra a FOB Dance, Dance számát, arra csörög, én meg frászt kaptam. Kinga hívott, hogy egy órán belül jön értem az anyukájával. Ránéztem az órámra. Reggel hét. Te jó ég! Hát már a lovak sem alszanak rendesen? Még félálomban rácsörögtem Virágra, aki félóra múlva meg is érkezett. Annyira be volt öltözve, hogy szinte ki sem látszott a hatalmas (halálfejes) sálja és sapkája alól. Én, mivel még sosem voltam ilyen versenyen, nem igazán tudtam, hogy mit kell felvenni, ezért a barna kötött kardigánom mellett voksoltam, csőfarmerrel és hosszú szárú csizmával. Éppenséggel úgy néztem ki, mintha én is indulnék a versenyen, de mindegy. Apuval és Virággal épp csak befejeztük a reggelit, amit anyu dobott össze nekünk (sonkás rántotta, vagy legalábbis úgy nézett ki), amikor csöngettek. Egy fehér dzsip állt a házunk előtt, az oldalát Kinga támasztotta, és másodpercenként figyelte az óráját. Anyu kikísért minket, váltott pár szót Kinga mamájával – az időjárásról természetesen –, aztán elindultunk Gödöllőre. Az út szótlanul telt, ráadásul esély sem volt arra, hogy beszélgessünk, mert Kinga végig Rami Szeress forrón című dalát üvöltette CD-n, elmondása szerint verseny előtt mindig a kedvenc számát hallgatja, mert megnyugtatja és kikapcsolja. Virág halkan dúdolt mellettem (elképesztő, hogy minden zenét ismer, azt hiszem, még álmában is a MySpace-en lóg), én pedig a számot hallgatva néztem ki az ablakon, és töprengtem. Igazából sejtelmem sem volt, hogy milyen lehet egy ilyen verseny, pár filmben már láttam, és meg kell hagyni, az életben egyáltalán nem olyan! Hülye filmek. Egy rakás nyugdíjassal meg szülővel magunk körül, bágyadtan néztük a versenyt, és vártuk, hogy Kinga jöjjön. Virág megosztotta velem a fél fülhallgatóját, úgyhogy legalább a háttérzaj klassz volt (FOB, AFC, MCR, 30STM, és még néhány betű, amiket elfelejtettem), egyébként egész délelőtt a lovakat bámultuk, hogy vajon átugorják-e a sorompószerű izét vagy leverik. Roppant szórakoztató elfoglaltság. Közben az agyam egészen máshol járt, messze Gödöllőtől meg a lovaktól, a Millenáris környékén, ahol a suli menő diákjai skate-punk zenét hallgatva jókedvűen bandáznak egy gördeszkaversenyen. Óriási. Mi meg, mint két igazi lúzer, néma csendben (csak akkor volt halk taps, amikor egy ló nem verte le az akadályt) díjugratókat néztünk. Már jópár versenyszámot végiguntunk, amikor Kinga anyukája behívott minket az istállóba, ahol Kinga versenye előtt válthattunk vele pár szót. A lova mellett állt, és a hátát paskolgatta. Tetőtől talpig lovascuccot viselt, a fején még olyan sisak is volt.– Na, mit szóltok? – kérdezte a lovát simogatva. Hát nem is tudom, mit szóltunk. A lova barna. Meg nagy. Egy nagy barna ló. Laikusként pont ennyit tudok mondani a lóról. Ja, meg büdös is.– Szép – motyogtuk, és Virággal automatikusan hátráltunk az állattól.Kinga még magyarázott arról, hogy mit kell figyelnünk a verseny alatt, mert időközben rájött, hogy mi egyáltalán nem értünk hozzá.– Kinga! – lépett hozzánk egy lány. – A fél sulim eljött szurkolni. De a közönségben nem igazán látok más diákot. Mi az, a flancos Johannában nem érted el a várt népszerűséget, vagy mégis mi magyarázza, hogy senki nem kíváncsi rád?Nem kellett bemutatkoznia, a külseje, stílusa és megjelenése alapján azonnal tudtuk, hogy Vass Angéla, Kinga örök vetélytársa. Ugyanolyan, mint ő, csak éppen még Kingább. Úgy értem, még egyenesebb hát, még szorosabb copf, megsemmisítőbb pillantások.– Nem hívtam meg senkit – tárta szét a karját Kinga. Virággal egy pillanatra összenéztünk, majd vadul bólogatni kezdtünk. –Tudod – húzta meg a copfját Kinga –, nekem nem igazán kell tömeg ahhoz, hogy nyerjek. Másokkal ellentétben.Angéla ezen szemmel láthatóan berágott, úgyhogy már készült a válaszra, amikor ránk nézett.– És ezek?Micsoda kellemes megszólítás. Mindegy. Arrogáns lovasok vitájába nem szólok bele.– A suliújságtól vagyunk – emeltem ki a táskámból a digitális gépem.Ezzel ki is mentettük Kingát, úgyhogy ott hagytuk őket, hogy öljék meg egymást, és inkább visszamentünk a szurkolók közé. Angéla sulijából egyébként tényleg baromi sokan voltak, hangosan drukkoltak, tapsoltak és lelkesedtek. Ezzel szemben mi, Virággal Kinga nagyszülei és a húga (Kitti) közt ácsorogtunk és a pályát bámultuk. A verseny a vége felé kezdett izgalmas lenni, Angéla lova két olyan izét lerúgott, úgyhogy latolgattuk, hogy Kingának hogy kell szerepelnie a nyeréshez. Kár volt latolgatni, mert Kinga iszonyat magabiztosan nyerte az egészet. Amikor a pályára ért, szigorú arccal nézett maga elé, csak amikor elügetett (vagy elsétált a ló, nem tudom pontosan, hogy nevezik) mellettünk, akkor nézett fel egy pillanatra ránk. A tekintete eszelős volt, úgyhogy én már akkor tudtam, hogy nyerni fog. J Azért végig fotóztam, egy rakás jó képem lett a versenyről és a díjátadóról is.Bár titkon reméltem, hogy a díjugratóverseny végén átmegyünk a Millenáris Parkba, természetesen nem így történt. Ünneplés gyanánt Kinga anyukája felajánlotta, hogy elmegyünk palacsintázni, úgyhogy késő délután értem haza. Feltöltöttem a laptopomra a képeket, és át is küldtem Kingának, miközben az msn-t figyeltem, hátha valaki online lesz. Csak Arnold volt, ő is „nem elérhető" állapotban. Mindenesetre most már kikapcsolom a gépem, és inkább olvasok.
