You're mine... ;[BEFEJEZETT]

15.

— Előre, oldalra. Kecsesen. MONDOM KECSESEN! — ordított Emily.

Nem igaz már. Egy hete vagyok itt, és csak engem idegesit azzal, hogy "kecsesen. Kecsesebben. Annál is kecsesebben. MONDOM KECSESEBBEN".  Azon csodálkozom, hogy még nem ment el a hangja ennyi kornyikálás után.

Mély levegőt vettem, majd folytattam. Természetesen kecsesen. 

Rengetegszer elgondolkodtam már azon, hogy megszököm. Kijátszodhatnám az őröket. Ám ezzel a vesztembe rohannák. Annyi dagadt emberke van itt, hogy ha megpróbálkozom egy ilyen tervvel, akkor összenyomnak. Továbbá kamerák vannak minden egyes folyosón, amelyek Carter irodájába vezetnek, így ha menekülni is akarnák, akkor Carter maga keresne meg, és ki tudja mit csinálna velem. Emily mesélte, hogy az egyik lányt félholtra verette, csak azért, mert nem ment el az egyik krapekkal szobára. 

— Újra! Gyerünk, gyerünk! Este vendégeink lesznek, addigra mindez tökéletesnek kell lennie! — üvöltötte el magát ismét.

Vendégek. Fantasztikus. 

Az óra végén egy eléggé dagadt pasas kíséretében visszamentem a nekem kijelölt szobába. Az ágyon már ki volt készítve a mai napra szánt ruha. Fekete volt, nagyjából comb középig ért, a nyak- és vállrésze pedig fekete csipkéből készült. Bármennyire is gyönyörű volt a ruha, nem tudtam neki örülni. Most valahogy ez nem ment. Nem ugyan olyan, mintha Calumtól kaptam volna. Nem tölt el izgalommal, hogy ha felveszem, mert ő nem lesz itt, hogy lásson benne. Sőt, sosem lesz itt már. Mert azt hiszi, hogy elhagytam. Otthagytam őt. Pedig tudja, hogy nem tettem volna, hisz olyan érzelmeket táplálok iránta, hogy ha lehetne, sosem hagynám el. De, úgy látszik, Carter keresztbe húzta a számításaim. Sőt. Mindent tönkre tett. Sosem lehetek többé Cal védelmező karjaiban, sosem érezhetem csókját, sosem foghatom meg kezét, és sosem érezhetem magamhoz közel. Már nem. 

Felvettem a ruhát, s magamra fújtam egy kevés parfümöt. Borzalmas illata volt. Még Emily hagyta itt, amikor legelsőnek volt fellépésem, azaz három napja. Azt mondta, megérdemlem. Hajamat megfésültem, majd egy laza kontyba kötöttem.

Az ajtóhoz léptem, kettőt kopogtam. Ez volt a jel. Kattogott a kulcs a zárban, majd kinyílt az ajtó. Ismerős arc fogadott. Gúnyos mosoly telepedett az arcára, majd megnyalva alsó ajkát, végigmért.

— Most már értem, hogy miért téged választott Calum — morogta fülembe, majd egyik kezével átölelte derekam.

Undorodom tőle. Tönkretette az életem, s most pedig itt ölelget. Azt hiszi, ez vicces? Hát ha igen, akkor nagyon téved! Elegem van belőle. Elegem van mindenből! Már semmi sem lesz a régi. 

— Ma egy olyan meglepetésben lesz részed, amit sosem fogsz elfelejteni! — suttogta.

— Carter mit találtál ki? — kérdeztem kissé hangosabban.

— Majd meglátod — ekkor eltávolodott tőlem, s belépett az  irodájába, ahol is Emily állt.

Az ajtót becsukták, majd be is zárták. A falhoz tapadtam, közel az ajtóhoz, így hallottam azt, amit beszélnek.

— Hányra jön? — Carter hangja megrémisztett. Kicsoda?

_ Fél tizenegyre. Még mindig úgy néz ki, mint egy mosott rongy — kuncogta el magát Emily.

— Ohó, akkor most hogy fog kinézni? Mint egy használt koton gumi — röhögött fel a férfi. — Minden esetre Yv-nek készen kell lennie akkora. Na, meg, ha hamarabb jön, akkor nem szabad bejönnie oda, ahol Yv van, mert még megláthatja, s nagyobb botrány lesz, mint ahogy azt elterveztük — váltott komolyra. Calum. Calumról beszélnek. Ó, hogy ütne el egy busz Carter! 

— Intézkedem főnök! — lépéseket hallottam, így elfutottam. 

Berohantam a közeli konyhába, ahol Jack volt, és a késeit élezte. Nagyot nyeltem, amikor megláttam a hatalmas hús bárdot. 

— Talán csak nem menekülsz, kislány? — vonta fel szemöldökét, s az élezőt még mindig a kezében tartotta; így közeledett felém. 

— Dehogy. M... megéheztem — kezdtem el dadogni.

— Már csak az a kérdés maradt, hogy mire — húzta gúnyos mosolyra a száját. Itt mindenki ennyire perverz faszfej? 

— Jelenleg egy sandwich-re, ha nem gond — próbáltam felvarázsolni magamra a világ egyik legaranyosabb mosolyát. 

— És másra nem? — tett még egy lépést felém, én pedig a falhoz tapadtam. Francba.

— N... nem — ejtettem ki halkan.

_ Biztos vagy te ebben? —még egy lépés.

Ekkor kicsapódott az ajtó, amin Carter lépett be. Dühösen méregette az előtte álló szakácsot, aki félelemmel az arcán, folytatta a főzést.

— Mit keresel itt? — szűrte ki fogai közül.

— M... megéheztem - böktem ki pár másodperc hallgatás után. 

— Majd eszel később. Gyere, megérkeztek a vendégek! — ezzel megragadta a kezem, s kifelé húzott. 

A teremben öt férfi ült, mindegyik ölében egy-egy lány. Lehunytam szeme, s próbáltam nem kirakni magamból az ebédem. Undorodom magamtól. Mit csinálok én itt? 

Felmásztam a színpadra, s bementem az öltözőbe. Emily épp sminkelte az egyik lányt, csak fél szemmel nézett rám. aprót biccentett, majd elmosolyodott. Ami gúnnyal volt tele. Azt hiszem, megérdemlem ezeket. 

Miután mind a két lány kész lett, a színpad felé vettük az irányt. Megálltunk a függöny előtt, majd vártuk, hogy elinduljon a zene. Egy lépés előre, majd balra, Kecsesen, persze; majd újra jobbra, kezet mozdít, meg hasonlók. A vége pedig tökéletesre sikerült. Mert persze három napig ezt gyakoroltuk, s ha nem lett volna tökéletes, akkor egy napig nincs kaja. 

Visszamentünk az öltözőbe, s vártuk a következő utasítást. Emily lépett be, kezében egy lappal. Mindenkinek kiosztotta az estére járó feladatát - azaz, hogy melyik palit is kell szórakoztassa -, csak nekem nem. Kérdőn pillantottam rá, amikor már mindenki kiment. 

Csettintett egyet, s két gorilla mellém termett, megragadták a kezem, s vonszolni kezdtek maguk után. Fel akartak vinni az emeletre. Pár napja vagyok itt, de azt tudom, hogy oda csak azok mehetnek fel, akiknek... hogy is mondják.. meg van a programjuk estére. 

A lépcsőn felvittek, majd az utolsó szoba felé vettük az irányt. Kapálódzni nem akartam, elég az, hogy egy éjszakát kell eltöltenem egy istentudjakivel, nem akartam még egy monoklit is a jobb szememre. 

Kinyitották az ajtót, engem pedig belökdöstek rajta, majd bezárták. A szobában sötét volt, nem láttam semmit. Ott álltam az ajtó előtt, dörömböltem, ordibáltam de nem jött válasz. 

Nekidőltem az ajtónak, s leültem a földre. Könnyeim eleredtek, halk, keserves zokogásba törtem ki.

— Mindent elbasztam — motyogtam alig hallhatóan. 

— Mindent? Az biztos, hogy mindent - az ágy recsegni kezdett. Lépéseket hallottam felém közeledni.  Dörmögős hangja csengett a fülemben. Itt volt.