You're mine... ;[BEFEJEZETT]

03.

Ez az utolsó napom. Illetve elrablóm folyamatosan ezt mondogatta. Tegnap, azt hiszem, még méretet is vett rólam, ami egy az egyben baromságnak tűnt. A kezemen lévő seb már kezd beforradni, de még mindig rettenetesen látszik. Néha, amikor elrablóm szerint nem azt teszem, amit kéne - bár meg mondom őszintén, nem tudom milyen rosszat lehet tenni ebben az üres szobában, ahol meg vagyok kötözve, s nem tudok mozogni - egyik ujjával a sebhez ér, ezzel elérve, hogy torkomszakadtából üvöltsek. Ezen persze jót nevetett, majd kimegy. Undorító egy féreg. Csak az a szerencsém, hogy nem tehet velem semmit, hisz neki mégis csak a pénz kell, amit ma, esetleg holnap értem fog kapni. Nagy nehezen beletörődtem abba, hogy talán már sosem fogom látni azokat, akiket szeretek, nem leszek ott velük soha többé. 

Régi emlékek törtek fel, amelyek belefurakodtak a fejembe, s nem szabadultak onnan, ezzel elérve azt, hogy arcomon leguruljon néhány könnycsepp. Megpróbáltam visszatartani a feltörekvő sírást, ami kezdett sikerülni. Magam elé tekintettem, s próbáltam valami kellemesre gondolni, de ezzel sem mentem semmire, hisz minden egyes dologról azok jutottak eszembe, akiket szeretek. Ennyit erről. 

Elrablóm ismét bejött, kezében egy koszos ronggyal, amit egy gúnyos vigyor kíséretében a számhoz nyomott. Egy ideig még megpróbáltam kapálódzni, bár a kötelek meggátoltak benne. Pár perc rugdosás után akarva - akaratlanul lehunytam a szemem, s mindent elborított a sötétség. Percekkel később még éreztem, hogy a testem rázkódik, s valószínű, hogy berak egy autóba, de mást már nem igazán érzékeltem.

Órákkal később megpróbáltam kinyitni szemem, ami hál'istennek sikerült. Miután szememről lehullt  a szürke lepel, s már-már kitisztultan láttam, kezdtem felmérni a terepet. Mellettem nagyjából még tíz olyan lány ült, akik nem voltak eszméletüknél. Hiányos öltözetben feküdtek mellettem, amikor is rájöttem, hogy én sem nézek ki különbül. A hátamnál összekötözött kezemet próbáltam kiszabadítani, ami, szokás szerint, nem sikerült, így inkább feladtam. 

Hosszú percek elteltével a mellettem fekvő lány mocorogni kezdett. Egyik lábam segítségével odébb másztam, és megpróbáltam neki segíteni felülni. Tekintete ködös volt, és gyorsan kapta a levegőt, mintha csak az élete múlna rajta. Apró mosolyt küldtem felé, s amikor már tisztán láthatott, viszonozta gesztusom. 

— Amabel vagyok — szólalt meg hirtelen. Hangja kissé rekedtes volt.

— Yvonne — biccentettem. 

Nem szólt semmit, bár én sem hozzá. Ilyen helyzetben nem is lehet társalogni olyan dolgokról, mint amúgy egy kávé mellett beszélnek. 

A többi lány is lassan ébredezni kezdett, ami miatt kisebb hangzavar keletkezett a szobában. Ennek következőében egy férfi lépett be a szobába, majd nem kevés szitok szóval megfűszerezve tudtunkra adta, hogy csend legyen. Még egyszer, utoljára, körülnézett, majd megállapodott a tekintete rajtam. Közeledni kezdett, majd megállt előttem. Illata hasonlított egy alkohollal teli vederéhez, valamint a nikotint sem vonta meg magától. 

Sosem láttam elrablóm arcát olyan tisztán, így a kellemesnek sem nevezhető illatból következtettem, hogy ő állt előttem. Apró vigyor kúszott arcára, majd ujjaival állam alá kapott.

— Yvonne, hamar elmész tőlem. De, ha minden úgy alakul, ahogy elterveztem, nagyon jó kezekbe kerülsz. Sosem gondoltam volna, hogy épp érted fog Ő licitálni. Nem az a típus vagy, aki neki kell. De úgy tűnik, mégis. Ha ő fog érted a legtöbbet licitálni, az övé leszel. És ő nem kímél — adta tudtomra... azt hiszem kedvesen, mindazt, amire számítanom kell. Ismét felröhögött, a tőle megszokott modorban, majd kiment.

Az imént történtek teljesen összezavartak. Eddig folyamatosan ütött, és maradandó sebeket okozott, amelyek még most is fájnak. Most pedig kedvesen figyelmeztetett. Sosem néztem volna ki belőle, hogy az utolsó szavak, amelyeket felém intéz, figyelmesztetések lesznek. Az, ahogy eddig hozzám viszonyult felfoghatatlannak számított, most meg olyan volt, mintha a bátyám lenne. 

Percekkel később megragadták Amabel karját, s kivonszolták. Ordítozott, torka szakadtából kiabált, de nem ért semmit. Elvonszolták,ha jól láttam, meg is ütötték. 

Az ajtó mellé vonszoltam magam, s a falhoz tapasztottam fülem. Hangokat hallottam. Férfi volt, aki egy kihangosítóba beszélt. 

— Kikiáltási ár 250$! Valaki többet? 

A vér a fülemben dobogott, a hasam görcsbe rándult, szaporán vettem a levegőt. Eladják. Eladták. Féltem. Ennyire még sosem féltem. Még akkor sem, amikor megütött. Az a félelem-érzet, amit most érzek felfoghatatlan, elmondhatatlan. Remegtem, már-már vacogtam a félelemtől. 

Ezután még három lányt vittek ki. Ugyan úgy ordítottak, mint Amabel, talán még hangosabban is. Ezután engem ragadtak meg. Energiám nem volt sem ordibálni, sem kapálódzni. Az egy hetes kihagyás, ami alatt alig ettem, kiszívott belőlem minden energiát. 

Egy szürke terembe vezettek, ahol is két darab alsóneműt dobtak a kezembe, majd egy fürdőköpenyt. Ezután rám zárták az ajtót. Rajtam kívül még két lány volt, akiknek ugyanúgy odaadták ezeket a ruhadarabokat. Levettem magamról a szakadt darabokat, majd átvettem az újonnan kapott dolgokat. Ezután magamra vettem a köpenyt is, majd kimentem. A két férfi, aki idáig elhozott, most megragadták a kezem, s vonszolni kezdtek. Szorításuk rettenetesen erős volt, de ellenkezni nem mertem. 

Megálltunk egy ajtó előtt, majd miután azt kinyitották, bedobtak. Egy sötét szobában találtam magam, de nem mertem mozdulni. Hátulról valaki meglökött, így előre estem. Egy kattogást hallottam, majd hatalmas fény borította be az egész termet. Miután szemem megszokta a fényt, körbenéztem. Hatalmas kivetítők vettek körül, amelyeken egytől-egyig férfiak-fiúk képeit láttam. Leginkább öltönyben és egy üveg bor társaságában. 

Egyiken megakadt a szemem. A férfi, esetleg fiú arca nem igen látszott, az egész szoba, melyben tartózkodott, sötét volt, egy gyér lámpa égett a háttérben. 

Egy férfi lépett mellém, s letépte rólam a köpenyt, így láthatóvá vált félmeztelen testem. Takargatni kezdtem magam, de az iszonyú fejfájás, amit az éhínség okozott, eluralkodott rajtam. Szédülni kezdtem, már homályosan láttam. De, kitartottam. Kibírtam. Fogalmam sincs, hogy miért, de megtettem. 

— Kikiáltási ár 500$! Valaki többet? — kérdezte az ismerős hang.

— 600$ — emelte fel a kezét az egyik ember a kivetítőn. 

— 700$ — jött a következő ajánlat attól a férfitól, akire az imént felfigyeltem.

Csak a tekintetem kapkodtam a két férfi közt, aki versenyzett, hogy mennyit adnak értem. Az a férfi, akit nem láttam, folyamatosan nagyobb összeget ajánlott értem, a másik pedig nem hagyta rá. Folyamatosan sípolt az előttük álló gomb, ami megvilágította a sötétben ülő licitálóm arcát. De így sem látszott teljesen. 

Ekkor egy hatalmas síp szólalt meg, ami egyet jelentett: eladtak. Szemeimet lehunytam, majd vártam a kikiáltó hangját, amit hamar meg is kaptam.

— Eladva Calum Hood-nak.