You're mine... ;[BEFEJEZETT]

02.

Fogalmam sincs hány órát lehettem eszméletlen, de az biztos, hogy a fejemből elszállt már az alkohol. Szememet alig tudtam felnyitni, mintha több tonnás súlyok nehezedtek volna rá. Kezem próbáltam mozdítani, amikor megéreztem a köteleket. Szemem a másodperc tized részében felpattant, s a körülöttem lévő területet vizslattam. Az egész szoba-terem-ketrec-zárda, vagy tudja a frász, hogy miben voltam, szürke volt, komor. A falon, pontosabban a plafonon, fehér színű penészfoltok lézengettek, valamint zöld színű felismerhetetlen dolog. A faltól alig néhány centire állhatott egy négy fiókos szekrény. Ettől pár méterre volt egy ajtó, ami, gondolom, zárva volt. S a szoba közepén ültem én. Kissé döbbenten, szakadt ruhában, egy faszékhez kötözve. Mintha valami rossz rémálomba csöppentem volna, amiből lehetetlen kiszabadulni. Féltem. A szívem még mindig egyet vert, majd egyet kihagyott. A fejem sajgott, amit nem is csodálok, hiszen ha máshol lennék az első dolgom az lenne, hogy egy fájdalomcsillapító után kutatok egy fiókban, s nem az, hogy hogyan bontsam ki a kötelet. Halk nyöszörgés hagyta el a szám, ahogy véletlenül belekaptam abba a sebhelybe, amely a kötél okozott. Éreztem a forró vért az ujjaimon lefolyni.

Az ajtó, ami ezidáig zárva volt, most kicsapódott, s belépett rajta egy fiatal srác. Haja koromfekete volt a sötét miatt, tekintetével engem vizslatott. Megnyalta alsó ajkát, majd mellém lépett. Leguggolt, majd állam alá nyúlt, s belenézett szemembe. 

— Hogy hívnak, kiscica? — vigyorodott el.

Elfordítottam a fejem, de ő erőszakosan megfogta állkapcsom, s ismét az ő képében kellett gyönyörködnöm. Csak most sikerült jobban megnézni, ki is az elrablóm. A tegnapi, vagy a kitudja mikori, megállapításom igaznak bizonyult, mivel eléggé magas volt, és tőlem alig lehetett pár évvel idősebb. Szőke tincsei közt volt egy pár sötétebb, ami kiemelte mogyoróbarna szemeit. Tekintete egyszerre volt komor és meggyőző. 

— Ha kérdeztem valamit, akkor kurvára jól esne, ha válaszolnál rá! — üvöltött képembe, amitől megrettentem.

— Y..Yvonne... Yvonne Chars — nyögtem ki végül remegő hanggal.

— Ennyire nehéz volt? — röhögött fel, majd elengedte az állam, s felállt. 

— M.. miért én? —  nyögtem ki az első mondatot, ami az eszembe jutott.

— Hogy miért te? Gondolj csak bele. 18 éves vagy, gazdag, szép, na meg érintetlen — biccentett, majd kiment az ajtón, amit persze, be is zárt.

Lefagyva meredtem magam elé. Érintetlen. Honnan...? Ebből arra lehet következtetni, hogy vagy magáévá tesz, vagy brutálisan magas áron elad. Mindkettőre megvan az esély, de egyik választási lehetőség sem kedvez nekem.

________________________________________

Egy nap telt el, azt hiszem. Az időérzékem nem a legtökéletesebb, így fogalmam sincs, hogy a külvilágban milyen idő is van. Azt tudom, hogy rettenetesen fáj a hasam, mivel nem ettem semmit, és inni is csak szánalomból adott. Amikor az ember lánya azt hiszi, hogy ennél biztos nincs rosszabb, akkor jön egy olyan esemény, ami miatt rájön, hogy Óóó, de. Van ennél még rosszabb is.  

Elrabolóm egy késsel tért be,  majd becsapta az ajtót. Ajkát egy gúnyos mosolyra húzta, ami nekem egy cseppet sem jelentett jót. Most a félelem egy azon fázisában voltam, amikor legszívesebben meghalnék, mintsem hagynám, hogy kínozzon. Ahogy közeledett felém a késsel, ahogy hangosan vette a levegőt, ahogy éreztem azt a rettenetesen erős szesz-szagot... a hányinger kerülgetett. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?!

— Emeld fel a fejed! — parancsolt rám, de semmi energiám nem volt. — Azt mondtam nézz rám, ribanc!

Ekkor már muszáj volt. Fejem lassan emeltem felfelé, de, úgy tűnt, túl lassú voltam. 

A kés, ami az előbb még a kezében volt, most a karomon húzódott végig, egy hosszú csíkot húzva makulátlan, hófehér bőrömbe. Fájdalmamban felsikoltottam, mire felpofozott. Sós könnyeim áztatni kezdték arcom, de ez nem hatott neki. Ismét felpofozott, majd rettenetesen közel hajolt hozzám.

— Ha valamire kérlek, azt kibaszott gyorsan csinálod. Értetted? — köpte rám a szitok szókat, majd kiment.

Ott hagyott vérző kézzel. Próbáltam mozogni, de esély sem volt rá. Végül a székkel együtt elbotorkáztam a szekrényig, amelyre egy terítő volt rakva. A fogaimmal sikeresen elvettem, majd valahogy hátrajuttattam a vérző kezemhez, s ahogy csak tudtam, rákötöttem. Ezután visszamentem az eredeti helyemre, mert ha meglátja, hogy itt vagyok, talán még nagyobb bajba kerülök. 

Percekkel később sem jött be, így arra az elhatározásra jutottam, hogy lehunyom a szemem. Nem volt már energiám arra, hogy figyeljek, hogy mikor jön be, mennyire piásan, mennyire idegesen. Magam előtt a családom láttam. Elsőnek a nővérem jutott eszembe. Biztos boldog, most, hogy megtalálta az igazit. Majd elköltöznek, lesz két porontyuk, egy fiú, majd később egy lány is. Brie-t ismerve a fiú Peter lesz, a lány pedig Julia. Biztos boldogak lesznek Nathan-nel, s engem elfelejt. Ezután apám képe villant elém, ahogy ott illegeti magát azzal a szerencsétlen szőke nővel, akinek csak apám pénze kell, semmi más. 

Pár másodperc után a döbbenet futott végig rajtam. Talán, nem is fogok nekik hiányozni. Á, ez nem lehet. Vagy mégis? 

Időm sem volt filozofálni ezen, mivel az ajtó ismét csapódott, majd belépett elrablóm. Kibogozta a kezemen lévő köteleket. Talán... elenged? Ez kétséges, hisz eddig nem az derült ki róla, hogy jószívű teremtés, hanem épp az ellenkezője. Kezével vállamnál fogva felállított, s a falhoz nyomott. Jobb kezével állam alá nyúlt, ezzel elérte, hogy szemébe nézzek. 

— Kicsi szívem, azt csinálod, amit mondok. Ez eddig is világos volt, nem? — röhögött fel, majd pár lépést hátrált. 

Elővette a fényképezőgépét, majd elkezdett kattintatni. Több képet is készített, már meguntam számolni. De vajon mire kellhet neki? 

Ismét karon ragadott, majd leültetett a székre, és megkötözött. Mozgolódtam, mivel a kötél épp a sebbe vágott, ami iszonyatosan fájdalmas volt. Már-már lüktetett. Ismét állam alá kapott, majd közeledett. Pár centire megállt a fejemtől, majd felröhögött.

— Már rég megdugtalak volna, de érintetlenekért többet adnak, ami nekem tenne jót. Máskülönben már rég a lepedőt gyűrnénk — irtózatosan büdös lehelete hányingerkeltő volt. 

Nem szóltam erre semmit, csak komoran tekintettem rá. Azt hiszi ezzel meghat? Hogy még jobban megijedek? Hát nem. Ettől a rémülettől már nincs rosszabb. Azok a dolgok, amelyektől eddig rettegtem, törpe ez mellet. El fog adni, kétség sem fér hozzá. S ebben nem tudom megállítani.