You're mine... ;[BEFEJEZETT]

06.

Lesütött szemmel kezdtem el gondolkodni. Nem, nem mondhatom el. Nem szabad megtudnia. Nem tudom, miért nem akarom, hogy megtudja, de valami azt súgja belülről, hogy még nem szabad. Még nem. De majd, valamikor igen. 

— Úgy értem zabpelyhes a szád — mutattam rá, ami egy picit sem jött ki jól. 

Fejem kezdett bevörösödni, s csak abban reménykedtem, hogy tényleg zabpelyhet evett. Tekintete kisimult, egyik kezével pedig, olyan parasztosan, megtörölte a száját.

— Így jobb, hercegnő? — tekintete ismét megállapodott rajtam, pontosabban az izzó fejemen.

— Tökéletes — suttogtam, majd majszolni kezdtem a reggelimet. 

— Tudod... — szakította meg a mesébe illő csendet. — azt hittem, hogy meg fogsz szökni. Mert eléggé okos lánynak tűnsz, és ha jól gondolom az is vagy. Hamar kijuthattál volna, és véleményem szerint ki is akartál. De mégis itt maradtál. Miért?  — hangjától kirázott a hideg. Fogalmam sincs, hogy mit feleljek.

— N..nem tudom. Fáradt voltam. Az elmúlt héten alig aludtam, s a lábam is iszonyúan fáj. Fogalmam sincs, hogy mikor fognak begyógyulni azok a sebek. Meg, amúgy is. Ha elmennék, hova mennék? De most komolyan, Calum. Az én okos — emeltem ki azt a jelzőt, amit az előbb rám aggatott.—  fejemmel akkor szöknék meg, amikor elviszel valahová. Nem?  — húztam apró mosolyra szám.

Kijelentésem őt is megmosolyogtatta, majd felállt, s kezét nyújtotta. Félve fogadtam el, majd nagy nehezen felálltam, s követtem őt.

— Nem akarok úgy bánni veled, mint egy fogvatartottal, hisz nem vagy az. Nyilvánosan. Viszont vannak kikötéseim. Például az, hogy nem mehetsz el sehova, csak velem. Ezt, gondolom, megérted, mivel nem szeretném, ha elszöknél. Te magad mondtad az előbb — s aztán elkezdett papolni. 

A régi idők jutottak eszembe, amikor ugyanilyen gyorsan, ugyanilyen sokat beszélt. Régen is bőbeszédű volt, s amikor nagyon gyorsan hadart, a fene se értette, hogy mit mond. Mintha egy gyorsított felvételben elindított zene lejátszót hallanánk; csak annyit értesz belőle, hogy trtrtttrtrthdskdfkfdk és utána pedig hülye fejet vágsz, s azt kérdezed, hogy Mi van?. Apró mosoly kúszott arcomra az emlék felelevenítése után. De jó volt akkor...

— Szóval érted?  kérdezte végül.

Hogy ha már arról van szó, hogy értem-e, vagy sem, azt kell mondjam, hogy ... 

— Igen, természetesen — motyogtam.

Bevezetett egy szobába, amelyben egy ágy volt, s egy nagy szekrény, valamint egy Tv. Egy hatalmas ablak díszelgett az ágy mellett, ami miatt kérdőn pillantottam rá. 

— Nem félsz attól, hogy elszökök? — vontam fel szemöldököm.

_ Te magad mondtad, hogy akkor szöknél el, amikor kint vagyunk, nem? Nincs mitől tartanom — mosolyodott el, majd folytatta. — Ma este lesz valami vacsora a cégem partnereivel, és az új barátnőmmel szeretnék menni. 

Kissé döbbenten ültem le az ágyra, majd magam elé meredve próbáltam felfogni a hallottakat. 

— És ehhez pedig én is kellek — suttogtam, amire egyértelműen bólintott, majd leült mellém.

— Nagyon is kellesz. Kulcsfontosságú személy vagy — susogta fülembe, ami miatt teljesen kirázott a hideg. 

Ahhoz, hogy azt mutassuk, hogy ő a barátom, meg kell csókoljam. Nem... Nem szabad. 

—Apropó — tértem magamhoz, hál'istennek. Ha túl sokáig gondolkozom magamban, általában hangosan is kimondom azokat, ami nem lenne jó. — Miért pont engem vettél meg? Annyi pénzért... — suttogtam el a végét.

— Őszintén? Vagy burkoljak? — dőlt hirtelen hátra, amit én is követtem. 

— Próbáld meg az elsőt — javasoltam neki. 

— Oké. Szóval. Fogalmam sincs _ hangjából ítélve elmosolyodott. — Volt benned valami, a tekinteted, vagy tudja a fene, de az a valami ismerős volt... A tekinteted... hasonlít valakiére. És, jó volt újra látni azt a tekintetet  — suttogta el a végét. 

Ismerős voltam számára. Valahol felismerte bennem a régi énem. Tehát emlékszik rám. 

— Kire hasonlítok? — kérdeztem habozás nélkül, amit hamar megbántam.

— Bármilyen meglepő, de egy lányra — mosolyodott el. 

— Ha ezt nem mondod, szerintem rá sem jövök — nevettem fel. Ez a mondata felszakította bennem azt a sebet, ami a félelem miatt keletkezett. Ez a mondata sugallta azt, hogy nem fog bántani. Ami megnyugtató.

— Régi mese, és szerintem ő elfelejtett már engem. Kölyök koromban voltam vele nagyon jóban, de ő elköltözött. 

_ Értem... — nem kérdeztem többet.  Elárultam volna magam a sok kérdések miatt. 

Hirtelen mocorogni kezdett, majd már csak azt vettem észre, hogy fölém kerekedett. Tekintetét az enyémbe fúrta, s ajkaiba harapott.

— Tudod, az este folyamán lesznek olyan dolgok, amelyekre gyakorolnunk kéne. Mint például a csók. A csók elárulhat mindent a körülöttünk lévőknek. Például azt, hogy nem is vagyunk együtt. Ezen pedig dolgoznunk kéne, nem gondolod? — morogta mély, rekedtes hangján. 

_ Ezt elmondod minden egyes lánynak, akit megveszel? — kérdeztem hirtelen.

_ Most, hogy így kérded, nem. Pedig nem is olyan rossz ötlet. Majd a következővel ezt fogom csinálni, ezt garantálom. 

— És ha nem lesz következő? — kérdésem még engem is meglepett. 

— Ennyire biztos vagy abban, hogy velem maradsz? Hogy nem adlak tovább? Hogy veled maradok, talán örökké? 

_ Talán biztos vagyok benne, talán nem — sütöttem le szemeim.

 Egy eléggé frappáns válaszra számítottam, de ez azért több volt. Ajkai lassan tapadtak az enyémre, apró csókokat lehelve minden egyes pontjára. 

Ilyen helyzetekben el kéne lökni a srácot, nem? Hisz, mégis csak megvett. A tulajdona vagyok, de ez akkor is furán jön ki. 

— Tetszik... a határozottságod — mormolta fülembe, majd ismét ledőlt mellém. 

Lassan szívta be a levegőt, teste egyenletesen emelkedett fel, majd le. 

— Tudod... — szólalt meg hirtelen — sosem volt még ilyen alkalom. 

— Milyen alkalom? 

— Olyan, hogy együtt töltök időt azokkal a lányokkal, akiket megveszek. Általában egyedül vagyok, sosem ülök le melléjük, úgy, mint most. Sosem csókoltam meg őket akkor, amikor csak ketten voltunk. Mert az mást jelentene. 

— Mindig kell legyen egy első — motyogtam alig hallhatóan. 

— Igen, és ezt is te csináltad. Első vagy. És, ha a határozottságodon múlik, akkor az utolsó is. 

— Csak rajtam múlik? Rajtad miért nem? _ tettem fel a kérdést, amit azonnal megbántam.

— Nem ismersz. Nem ismered a gondolataim, a szokásaim, és az ehhez hasonló fontosabb dolgokat. Jóformán én sem tudom a gondolataim. Néha túl sokat gondolkodok, tervezgetek, elhamarkodott döntéseket hozok. Amibe, persze, belebukok. De, azt hiszem, az, hogy Téged vettelek meg, valaminek a kezdete. Nem tudom, hogy miért érzem így. De, abban reménykedem, hogy te majd választ adsz rá — pillantott felém. 

— Ha tudnád... - tudatalattim halkan szólalt meg bennem. El akarom mondani neki. Tudnia kell róla.  _ De nem most. Még nem. Nem ez a megfelelő pillanat. De, az is el fog jönni. Hamarosan. Csak várd ki.