You're mine... ;[BEFEJEZETT]

07.

Órákkal később a szobámban ültem, s vártam. Öt perce ment ki, és azt igére, hoz valami szépet. Egész nap szorongtam, ha a közelemben volt, abban reménykedtem, hogy nem kotyogom el magam. Fura az egész. Egyszer jó fej, kedves, máskor viszont túlságosan is perverz, és... szemét. Pedig ő nem ilyen. Bár.. most komolyan! Az ember sokat változik, és nem marad olyan, mint amilyen öt éves korában volt. Sőt. Az a lénye elveszik. Teljesen. És sosem lesz olyan. Ami baj, hisz az az énje sokkal jobban tetszett.

Az ajtó kinyílt, s belépett, kezében egy fekete estélyivel. Kikerekedett szemekkel bámultam hol őt, hol a kezében elterülő ruhát. Felemelte, s felém nyújtotta.

— Ez túl drága lehetett! Nem fogadhatom el! — toltam el magamtól. Egy apró mosoly kúszott arcára, s ismét felém tolta a fekete ruhát.

— Ez tökéletesen fog állni rajtad, remélem egész este — jelent meg egy önelégült vigyor az arcán. Halvány pír szökött az arcomra, majd elvettem a ruhát.

A fürdőben átvettem az újonnan kapott ruhadarabot, s miután kibontottam barna fürtjeimet, kifésültem, s oldalra húztam. A tükörbe pillantva megállapítottam, hogy boldog vagyok. Fogalmam sincs miért, de boldog vagyok. És ez tetszett.

Kilépve a fürdőből Calum meztelen hátával találtam szembe magam. Kidolgozott vállait egyenlőre még nem takarta semmi, ám hamar rákerült a fehér ing. Arcomra egy kissé elégedetlen vigyor telepedett, ami hamar elszállt, mivel Calum felém fordult. Megnyalta alsó majd felső ajkát, s felém közeledett. Kezébe vette arcom, s akarva-akaratlanul a szemeibe kellett nézzek.

— Ha nem lenne fontos, esküszöm nem mennék el, csak veled lennék. De... — ám ezt nem folytatta, csak ajkait az enyémre nyomta.

Csókja, mint mindig, érzéki volt, pillangó felkeltő. Egyik kezemmel dús, barna hajába túrtam, s hagytam, hogy kényeztesse ajkaim.

Lassan, váratlanul távolodott el, s tovább öltözött. Felvettem a tőle, illetve a nővérétől, kapott fekete magas sarkút, s a nappaliba érve megvártam őt. Nem telt el sok idő, mellettem volt, s kezét nyújtotta. Félve fogadtam el, s hagytam, hogy összekulcsolja ujjainkat. A nap vörösödtem el a legtöbbször, azt hiszem. Azok az érzések, amelyeket kivált belőlem leirhatatlan. Mintha sosem váltunk volna el. 

— Mehetünk? — kérdésére aprót bólintottam, majd kivezetett az udvarra. — Yv, ha most elszöksz, és megkaplak, tudod, hogy fájni fog — poénjából egy fenyegetés vált, amitől megijedtem.

Azért azt én annyira nem akarom... 

— De azért kíméletes leszel, ugye? — kúszott egy kisebb mosoly az arcomra.

— Nem ígérek semmit!  nyitotta ki előttem az ajtót. Úriember... Még kiderül, hogy nem is annyira rossz ember, mint amilyennek tartják, és tartja magát. 

Az autó lassan ment, mindaddig, ameddig ki nem értünk az utcából. Az egyenes útra kiérve Calum rátaposott a gázpedálra, és a sebességet a kétszeresére növelte. Imádott száguldani, az már biztos. Kezeimet az ülés kárpitjába fúrtam, s remegve néztem a suhanó tájat. Fejemben leperegtek a régi emlékek. azok a csÍnytevések, amelyeket ketten vittünk véghez. Az biztos, hogy nem tartoztunk a kis angyalok közé. Minél több időt töltöttünk együtt, annál őrültebbek voltunk. Igaz, csak öt évesek voltunk, de az agy kerekeink gyorsan forogtak. Sokszor csentük el anya fényképező gépét, s viccesebbnél viccesebb fotókat készítettünk, amit persze hamar kitöröltünk. 

Egyszer például elszöktünk otthonról a közeli erdőbe, s felmásztunk egy hatalmas fára. Vittünk magunkkal ropit, és egyéb apró dolgot, ami elfért egy kisebb háti táskában. Anyáék persze halálra aggódtak magukat, de, mikor látták, hogy semmi bajunk, nem haragudtak... annyira.