You're mine... ;[BEFEJEZETT]

05.

Miután megbeszélt mindent, elrablómmal, azaz Chris-el, megragadta kezem, s kivezetett. Este volt, a lámpák gyéren világították meg az utcát. Eléggé szorosan tartotta kezem, csak akkor engedte el, amikor egy autóhoz értünk. Kinyitotta az ajtaját, majd belökött. 

De, mondjuk mire vártam? Hogy kinyitja előttem az ajtót, s úriember formájában beül mellém, és kiderül, hogy saját sofőrje van? Hogy úgy bánik velem, mint egy igazi királynővel? Hát, erről még álmodni sem szabad. 

Az autóban hűvös volt, halkan szólt a zene a rádióból. Magamra húztam a köpenyt, s nekidőltem az ülésnek. Lassan kifújtam a levegőt, s kifelé tekintettem. Apró vízcseppek kezdték beteríteni az autó ablakát, ami miatt a látkép homályossá vált. Fejem lassan fordítottam előre, tekintetem egyenesen a visszapillantó tükörbe fúrtam, ahol is mogyoróbarna szempárjával vizslatott. 

Testemet ismét az a melegség járta át, mint amilyen régen volt. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz fiú, de valahogy mégis más. Megváltozott. 

— Fázol? — kérdezett hirtelen, amitől megijedtem.

— N... nem — sütöttem le szemem, s lábamra pillantottam. 

A vágás még mindig ott ékeskedett, bár már csak a seb látszott. Nem fájt, mégis, amikor eszembe jut, hogy hogyan is közeledett felém, hogy mennyire belém akarta mélyeszteni kését... Próbálok nem erre gondolni, de nem megy. 

S az a gondolat, ami már egy ideje a fejemben van nem hagy nyugodni. Mi van akkor, ha ő is ugyanúgy bánik velem, ahogy Chris? Ha megüt, esetleg megvág, vagy még rosszabb?! Sosem mertem arra gondolni, hogy ő ilyen lenne, hogy bántana embereket, leginkább nőket. 

És mi van akkor, ha kiderül, hogy én vagyok a Zabpehelylány? Az Ő Zabpehelylánya. Ha ezután kirak valahova, s otthagy meghalni. Fogalmam sincs, hogy mit éreznék ezután. Mióta tudom, hogy az Övé vagyok, valahogy már egyáltalán nem félek. Nem rettegek attól, hogy valami bajom lesz. Bár azt is tudom, hogy nem számíthatok habos-babos életre, de nem is igazán vágyok olyanra. Csak azt akarom, hogy... fogalmam sincs, mit akarok. Talán, neki a jót. Hogy Ő boldog legyen. 

Az autó hirtelen lefékezett, én pedig egy kicsit előre dőltem. Kérdőn pillantottam Calumra, aki épp a biztonsági övét kapcsolta ki.

— Szállj ki! — parancsolta hirtelen.

Pár pillanatig hezitáltam, de kiszálltam. Keze hirtelen az enyémhez ért, majd meg is fogta. Éreztem az arcomra szökő pírt, a gyomromban azt a görcsöt, amit már évek óta nem éreztem. 

— Gyere — szólalt meg ismét, majd  befelé húzott.

A emeletes ház kívülről szerénynek tűnt, de belülről csillogott. Gyönyörű fából készült bútorok, bézsre festett falak, egy pár kép kirakva a falra. Calum levette magáról zakóját, s a fogasra akasztotta. Ezután felment az emeletre, majd percekkel később egy pólóval és egy rövidnadrággal tért vissza, amit a kezembe nyújtott.

— Ha a tény megnyugtat, nem az elődödé volt, hanem a nővéremé — szólt hozzám hűvösen, ami miatt összerezzentem. 

Lehámoztam magamról a kék fürdőköpenyt, majd a póló után nyúltam. Lassan vettem fel, mivel végtagjaim a hideg miatt kissé átfagytak. A nadrág következett ezután, ami az én méretem volt. Bár a póló nem igen, de ezen nem is gondolkodtam. 

Hirtelen tapadt keze a derekamra, ajkai pedig az enyémre. Testem nekilökte a hátamnál lévő falhoz, kezeivel pedig megakadályozta azt, hogy szabadulni tudhassak. Először persze próbálkoztam, de erősebbnek bizonyult. 

— Bármennyire is akarom — suttogta, miután eltávolodott. —,  nem foglak az első este magamévá tenni. Túl könnyű lenne — ezzel pedig végképp eltávolodott tőlem.

Lassan lépkedett előre, kezével pedig felém intett. Követtem. Bármennyire is meg akartam fojtani, követtem. 

Lefelé lépkedett egy lépcsőn, majd kinyitott egy ajtót. Kezével betessékelt, majd mielőtt rám nem zárta, megragadta kezem, s maga elé fordított. 

— Ez csak egy próba éjszaka. Ha nem próbálsz elszökni, akkor holnap már normális körülmények közt aludhatsz. Továbbá... biztos tudod a szabályokat. De Chris nem mondta el az összeset. Szóval — engedte el kezem, s tekintetét az enyémbe fúrta — Ha elszöksz, itt fogsz aludni. Ha maradsz, és jól viselkedsz, akkor puha ágyban. Második. Ha elmegyünk valahova, viselkedj tisztességesen, és senkinek sem mondhatod el, hogy ki vagy mi vagy, és hogy kerültél hozzám. A harmadik, és a legfontosabb: azt csinálod, amit én mondok. Akkor, amikor mondom — az utóbbi szavakat egy pimasz mosoly kíséretében vágta hozzám, majd kiment, s bezárta az ajtót. 

Mint minden embernek az én helyzetemben, első gondolatom az volt, hogy Mégis hogy a fenében jutok ki innen? De, ha kiszabadulok innen, utánam küldethet valakit, ami végképp nem lenne jó, hisz kitudja mit fognak velem csinálni. Ezáltal pedig meghiúsul a gondolat a fejemben, miszerint egyszer el kéne árulni neki az igazat. 

A fejemben van még az a határozott mondata, amikor utoljára találkoztunk. 

 — Ha a jövőben találkozunk, és valami oknál fogva nem ismerlek meg, nyugodtan ugorj rám, és ordítsd azt a fülembe, hogy : Hé, én vagyok a te Zabpehelylányod.

Tényleg jó lenne? Hallgassak rá? Miután kienged ugorjak a nyakába, és ordítsam a fülébe mindezeket? Nem, az azért mégsem lenne jó. Lehet, hogy elfelejtett. Talán, ha mindezt megcsinálnám, hülyének nézne, s vissza zárna ide. Azt pedig nem szeretném, mivel borzalmasan hideg van itt. 

Ha jobban belegondolok, rengetegszer képzeltem el azt, hogy ismét találkozunk. Hogy ismét a karjaiban lehetek. Hogy egyszer, végre megcsókol. Csak nem épp ilyen helyzetben. 

×××

Reggel ajtó nyikorgásra ébredtem fel. Szemeimet megdörzsöltem, s felültem. A föld kényelmetlennek bizonyult, így a hátam jelét adta fájdalmának. Halk sziszegéssel jeleztem elégedetlenségemet, de Calum mit sem törődött ezzel, leült mellém, s átadta a tányért, amelyen egy meleg sandvich pihent, ami persze kihűlt.

— Itt a reggelid, hercegnő — húzta mosolyra száját. 

— Régen Zabpehely lány voltam — motyogtam alig hallhatóan, amit meg is bántam, mivel rémült fejjel nézett rám.

— Mit mondtál? — húzta fel szemöldökét, s egy olyan fejet vágott, amivel az ember még egy gyilkosságot is magára vállalna. 

Azt hiszem, ezt elbasztam...