You're mine... ;[BEFEJEZETT]

04.

A név hallatán görcsbe rándult a gyomrom. Calum Hood. Talán az a Calum Hood? Nem, az teljességgel lehetetlen. Hisz ő New Orleans-ban lakik. Ez pedig New York... azt hiszem. Fogalmam sincs, hogy merre vagyok. Talán nem is Amerika. De ki tudja hova vittek el.

Vajon ő Calum? Az a Calum, akivel annyi időt eltöltöttem még anno? Akinek öt évesen szerelmet vallottam? Tudom, őrültség ilyet tenni, de hát öt éves voltam, az istenit! Ő meg egy helyes srác, dús, barna hajjal, és két gyönyörű szempárral. 

Az átlaghoz képes magas srác volt, jóképű, de visszahúzódó. Szótlanul ült mellettem minden egyes nap, mivel az napköziben padtársam volt. Sosem szólt hozzám, csak akkor, ha szüksége volt egy színesre. 

Egyszer viszont megtört. 

Elesett az udvaron, én meg megrémültem. Nem láttam felnőttet, így beosontam az óvónénik termébe, és kerestem olyan eszközöket, amelyekkel el tudom látni a sebét. Egy elsősegély doboz pihent az egyik szekrény második fiókjában, amit szerencsére hamar megkaptam. Minthogy nagynéném ápolónő, így azt tudtam, hogy mi micsoda. Apró ujjaimmal kibontottam az oxigénes víz üvegét, s egy keveset egy vatta darabra öntöttem. Lassan, alaposan letisztítottam a lábáról a koszt, majd lefertőtlenítettem a sebet. Apró mosoly volt az arcán, még akkor is, amikor feljajdult. 

Az eset után lettünk jóban. Rengetegszer találkoztunk az óvoda után, s a nyarakat is együtt töltöttük. A réten együtt szaladgáltunk, az esőben ő fogta a kezem, ha beteg voltam ő látogatott meg. Olyan volt számomra, mint egy báty, de legbelül mégis több. Amikor nem találkoztunk rettenetesen hiányzott. Ha nyaralni voltak, esetleg mi utaztunk el, akkor folyamatosan csak ő járt a fejemben. 

Egyik délután, amikor csak ketten feküdtünk a réten, megfogta a kezem. A magas fűt lágyan lóbálta a szél, a nap is lemenőben volt már. Lassan vettem a levegőt, s olyan érzésem volt, mintha egy eléggé nehéz súlyú ember ülne a tüdőmön, ezzel meggátolva a lélegzetvételt.  

— Calum... — szólaltam meg végül, mondhatni eléggé halkan, ezért is kételkedtem abban, hogy meghallotta.

— Tessék — suttogta azon az édes kisfiús hangján.

— Te hiszel a szerelemben? 

— A szerelemben? — kérdezett vissza meglepetten.

— Igen, abban — feleltem neki határozottan. 

— Sosem hittem benne. A mami mindig mondta, hogy a szerelem tönkreteszi őt. De, én azt hiszem, már egy ideje hiszek benne —hangjából sugallt a bátorság.

— Oh... — suttogtam. 

— Yv, ígérd meg, hogy ha felnövünk  mellettem leszel. Úgy, mint a papa meg a mami — fordult felém. 

Kijelentése meglepett, de én is felé fordultam. Tekintetem az övébe fúrtam, majd elmosolyodtam. Csodálatos barna szempárja volt.

— Ígérem, Cal — nevettem fel most már hangosan s egy puszit nyomtam homlokára. Tettem engem is meglepett, aminek jelet is adtam, mivel elvörösödtem. — Szeretlek, Calum. 

— Úgy, mint a nagyok? — húzta mosolyra száját.

— Nem. Én igazából — s hozzábújtam. 

Két nap elteltével anya kijelentette, hogy költözünk. Reménykedtem abban, hogy a város másik végébe, esetleg valahova a közelbe, de nem így lett. New Yorkba költöztünk, ami korántsem volt közel New Orleans külvárosához. 

Az utolsó nap volt számomra a legnehezebb. El szerettem volna búcsúzni tőle. Még utoljára látni akartam. Öt évesen olyan voltam, mint a mai felnőttek. Szerelmes voltam. Fura, hogy fiatalon egy olyan kábulatról beszélni, amit a felnőttek is csak szörnyűlködve mesélnek el. 

Mikor el akartam menni hozzá, anya kijelentette, hogy nem mehetek. Egyszerűen nem engedett el. Az autóba ültetett, ahova ő is beült, meg a pár évvel idősebb nővérem is. Apa már egy ideje New Yorkban volt, így őrá nem kellett várni. 

A további éveim minden egyes napjában gondoltam rá. Hol lehet? Mit csinálhat? Vajon ő keres engem? De semmi. Sosem hittem abban, hogy ismét találkozunk. Talán el is felejtett. 

Az ajtó hirtelen kinyílt, majd belépett rajta egy ismerős alak. Apró mosoly kúszott arcára, majd mellém lépett.

— Yvonne, úgy látszik, sikerült neki. Az övé lettél. Egy új Mrs. Hood-ot látok magam előtt. Oh, de még milyen csinosat — vigyorodott el. — De ne feledd, amit mondtam. Továbbá engedelmeskedned kell neki mindig. Sosem mondhatod azt, hogy nem. Nem szabad. NEKI nem. Ha rendezvényre visz, tegyél úgy, mintha tényleg szeretnéd. Mintha tényleg együtt lennétek. Ölelgesd, nyilvánosan csókold meg, vagy tudja a bánat! Érted mire gondolok? — vonta fel szemöldökét, miközben maga után vonszolt. 

— É..értem —hát ekkorát még sosem hazudtam.

Érteni? Én? Ezt? Soha. Miért..? Miért...? És miért...? Annyi mért kavarog a fejemben, de egyiket sem szeretném elmondani neki, mert még megüt. Úgy, mint általában. 

— Ne hozz rám szégyent — nézett le rám még egyszer, utoljára, majd elengedte a kezem.

Egy srácnak ütköztem, akinek karja védelmező otthont nyújtottak. Illata émelyítő volt, keze pedig feszesen tartottak. Megpróbáltam megtartani egyensúlyom, ami egyenlőre sikerült is, így eltávolodtam tőle, majd felé fordultam. 

Barna haja kissé ziláltan állt fején, ajkát résnyire kinyitotta, majd apró mosolyra húzta azt. Tekintete ugyanolyan megigéző volt, mint annak a Calumnak, akit ismertem. Ő az, ehez már kétség sem fér. 

A fejemben az a szó lebegett, amelyet ő talált ki. 

— Zabpehelylány — pillantott hirtelen felém.

— Micsoda? — vontam fel szemöldököm, s kérdőn néztem rá. 

— Olyan az illatod, mint a zabpehelynek — pillantott cipőjére.

— A zabpehelynek? — nevettem fel.

— Igen. Ezért vagy te a Zabpehelylány — ült egy diadalittas mosoly arcára. 

Vajon elmondjam neki? Most törjek rá, miszerint én vagyok a Zabpehelylány? Ez még gondolatban is nevetségesen hangzik, hát akkor még élőben. Ha csak úgy elmondom, hogy: Figyelj már, Calum. Tudod, én vagyok az a lány, akit anno elszakítottak tőled, aki keresni akart, de nem engedték. Aki öt évesen szerelmet vallott neked. Akivel annyi időt eltöltöttél. Tudod, én vagyok a Zabpehelylány. Az a lány, akinek adtál egy becenevet. Akinek az orrára kötötted, hogy ha felnő, akkor menjen vissza New Orleans - ba, hogy ha tud. De mégsem ment. Mert azt hitte, hogy te elfelejtetted.  Én vagyok a Zabpehelylány. 

S ezt sosem fogom neked elmondani.