You're mine... ;[BEFEJEZETT]

17

Másnap reggel egy ismeretlen helyen ébredtem. Megpróbáltam felülni, ám esélytelennek minősült próbálkozásom, mivel visszaestem. Fejembe éles fájdalom nyilallt, a karom pedig be volt kötve. Megpróbáltam feleleveníteni a tegnap estét, így hamar rá kellett döbbennem, hogy mindennek vége. És, nem... Nem Carter hibája. Hanem az enyém. El kellett volna mondanom neki, talán még az elején. Akkor nem tartanánk itt; együtt lehetnénk, boldogan élhetnénk. Együtt. 

De nem, nekem makacsnak kellett lennem, s várnom a megfelelő pillanatra. Mert az nem volt megfelelő, amikor legelsőnek elkotyogtam magam. Talán akkor, ha bevallom,  minden másabb, minden jobb lenne. 

De az is lehet, hogy nem hitt volna nekem, avagy azt csinálja, mint most: elhagy. Ám akkor esélyem lett volna, hogy vele maradhassak. De most nincs.

Hallottam, ahogy az ajtó kinyílik, majd valaki felém közelit. Szemeim csukva voltak, ám tudtam, ki is van mellettem. Arrébb tolta a takarót, majd leült mellém. Megfogta a kezem, s gyengén megszorította. Ekkor pattantak ki szemeim. Luke meglepődött arcával találtam szembe magam. Szőke haja össze-vissza állt feje búbján, rajta egy ing volt, amely nem volt begombolva. 

— Sajnálom, hogy felébresztettelek — motyogta, mire felültem.

— Már ébren voltam — suttogtam. Valahogy egy hang sem akart kijönni a torkomból. — Nem telefonált? Nem tudsz róla valamit? 

— Nem hívott még, de ha bármit megtudok, azonnal szólok — mosolyodott el. 

Megpróbáltam neki viszonozni ezt a gesztust, de valahogy nem mozdultak ajkaim. Nem tudtam mást, csak vicsorogni, ami valljuk be, nem épp a legszebb. 

— Reggeli van az ebédlőben, hoztam neked normál ruhát, meg azokat, amik kellenek. Törülközőt abban a szekrényben — mutatott a jobb alsó sarokban elhelyezkedő éjjeli szekrényre — találsz, és a folyosó végén találod a fürdőt — aprót bólintottam, jelezve, hogy megértettem, ezzel pedig egy puszit nyomott homlokomra, majd kiment. 

Percekkel később sikeresen felálltam, majd elvánszorogtam a szekrényig, kivettem két törölközőt, majd utam a fürdőbe vezetett.  Levettem magamról az összegyűrődött ruhadarabot, majd az összes többi felesleges dolgot, hajamat kibontottam, majd bemásztam a fürdő kabinba. Eleinte égette bőrömet a forró víz, bár néhány perc után megszokta bőröm. Vigyáztam arra, hogy a kötés ne legyen annyira vizes, ám tudtam, hogy ez lehetetlen. Újra kell kötni, ez már biztos.... Bekentem bőröm az ott lévő tusfördővel, majd a hajam is a samponnal. Biztos a Lindy-é. Miután megtörülköztem, vissza mentem a szobába, s magamra kaptam a kikészített ruhát. A póló kicsit nagy volt rám, amiből arra következtettem, hogy a Luke-é. 

Miután sikerült oly annyira összekapnom magam, hogy a kinézetem elfogadható legyen, lementem a konyhába. Luke állt a tűzhely előtt, s valamivel ügyködött. Eszembe jutott Cal, és az is, amikor próbált reggelit készíteni. Ám, odaégette a palacsintát, s az egész házban égett szagot lehetett érezni. De Luke más volt; egészen ügyesen készítette el a rántottát, nem égette oda, sőt, nem is esett le a padlóra.

A reggeli elfogyasztása után elmosogattuk az összekoszolt tányérokat, valamint az összes többi összekoszolt eszközt.

— Haza szeretnék menni — jelentettem ki hirtelen.

— Nem hinném, hogy visszafogad — rántotta meg vállát a szöszke. 

— Nem Calumhoz gondoltam. Bár oda szívesebben mennék, mint New Yorkba. De muszáj odamennem. Itt nem maradhatok. Nem élhetek a nyakadon. Vissza megyek, és találok valami munkát. Aztán majd lesz valahogy. 

— Nem is próbálkozol azzal, hogy visszamenj hozzá? — vonta fel szemöldökét.

— Luke, ismerem. Sajnos. És nem ezalatt a pár hét alatt. Tudod, hogy miért történt mindez? Miért vagyunk külön? _ nemlegesen megrázta fejét, így úgy döntöttem, hogy folytatom. — Én és Calum együtt nőttünk fel. Illetve öt éves koromig. Én akkor költöztem a családommal New Yorkba. Úgy volt, hogy ha összetalálkozunk, és valamelyikük nem emlékszik a másikra, akkor rendesen leordítjuk, hogy "mégis hogyan képzelte ezt?!". Ám én nem tettem. Fogalmam sincs, miért. Vártam a megfelelő pillanatot. Ám Carter valahogy rájött erre. Mármint arra, hogy titkolom mindezt Cal elől. És az eredeti sztorit kiszínezte, tett bele olyan elemeket, amelyeknek semmi köze a valósághoz, Cal pedig bedőlt neki. Mert a bizalmasa, ha jól tudom. Most pedig itt ülök, veled, Cal nélkül. Azt hiszem, ezt rendesen elrontottam — időközben leültünk az asztal melletti székekre. 

— Yv, minden rendbe fog jönni. Tudom. Ismerem azt a szerencsétlent, és tudom, hogy szeret téged. Látszik rajta. Persze rajtad is, nincs mit tagadnod — kijelentése miatt lángba borult arcom. — Sosem volt ennyire boldog, mint az elmúlt egy-két hónapban. És ennek örülök. Végre normál lett a haverom. Ám jött ez a fasz, és mindent tönkre tett. Nem Carter lett volna, ha nem ezt teszi _ forgatta szemeit. — Minden oké lesz. Rendben? Teszek róla, hogy így legyen — szorította meg kezem, majd a szemeimbe nézett.

— Nem tudom, hogy hol lennék nélküled, Luke — suttogtam, s egyből a nyakába vetettem magam, és szorosan magamhoz húztam.

— Ugyan, kislány. Értetek bármit — nevetett fel.

— Akkor... — távolodtam el tőle. — Haza vinnél? 

— Ha annyira akarod. De meghúzhatnád magad nálam, lenne hely, és addig maradhatsz, ameddig csak akarsz.

— Köszönöm, Luke, de jobb lesz nekem, ha elkerülöm egy ideig Calt. Nem akarom, hogy még jobban megutáljon. Így sem gondolja rólam a legjobbakat.

— Akkor utazunk, kislány?

— Utazunk — mosolyodtam rá. 

Tíz perc elteltével már az autóban ültünk, és sebesen száguldottunk New York felé. Út közben alig szólt hozzám, bár én sem kezdeményeztem egyetlen beszélgetést sem. Csend uralkodott az egész autóban, csupán a rádió halk zaja törte meg a már kínos csendet  és a műanyag zacskók zörgése. 

***

Hamarosan már New York forgalmas utcáin autókáztunk. Torkomban dobogott a szívem, legszívesebben máris elszaladtam volna innen. Fogalmam sincs, hogy mit is fognak mondani az otthoniak, minden esetre már előre felkészülök. Tudom, hogy Brie lesz az első, akivel találkozom, hisz apa csak este jön haza. Illetve eddig így jött haza. 

Az autó a házunk előtt parkolt le.

— Biztos, hogy ne menjek be? Még így is visszajöhetsz hozzám. 

— Biztos, Luke. És, ígérj meg valamit — néztem bele szemeibe. — Ha bármit tudsz Cal-ról, azonnal hívsz, vagy üzensz. — aprót bólintott, jelezve, hogy megértette.

Szorosan átöleltem, még egyszer, utoljára, majd kiszálltam az autóból. Készüljünk fel a legrosszabbra. 

Felmentem a lépcsőn, majd kezem a csengőre helyeztem.