Hibridek közt /Befejezett/

Nagy a baj

Stiles:

Amikor fel keltem, a kanapén voltam, de Sarah sehol. Biztos csak a konyhában van. Majd esze veszett dörömbölést hallok az ajtó kinti részéről, ki a fene ez hajnalok hajalán? 

Sejtelmesen lassan mentem el az ajtóig, a jobb kezemmel az ajtó kilincsért nyúlva a másik kezemben a baseball ütőmmel. Majd egy hirtelen mozdulattal kirántottam és....

-Alec és Hope? HOPE??- üvöltők 

-Stiles te meg..?- jönnek be

-Azt hittem leléptél a városból, de mit keres nálad Hope- vesszem el tőlé a kislányt

- Miért léptem volna le amikor Nora.... hol van Nora?

-Figyelj haver!- kezdek bele. Te jó ég, hogy mondjam el, hogy élete szerelme meghalt a kisbabájával együtt-  Az a helyzet, hogy ő elment, nem jön vissza sajnálom

- Stiles, hogy érted ezt?- áll fel a kanapéról

-Úgy, hogy meghalt.- suttogom- Tegnap reggel autó balesetett szenvedett a helyszínen belehalt, sajnálom- mondom el halkan

-Nehm az csak nem...- nem kapott levegőt- fuldoklott- majd le huppant a kanapéra, a fejét fogva, el sem tudtam képzelni mit érezhet- amikor én vesztettem el Sarah-t legalább volt remény (nem sok/nagy, de volt), de ő nem csak Nora-t vesztette el, ha nem a saját tulajdon gyermekét. 

Hope-ot a mellkasomhoz szorítva ülök le mellé

-Sarah ezt nem mondta...- na várjunk csak..

-Mikor találkoztál te Sarah-val, hisz az nem lehet, hogy...

- Ma, úgy húsz perce, de elvitték....

Sarah:

Egy örökké valóságnak tűnik itt lenni, amióta itt hagytak. Majd a nyikorgó lépcső ismert hangja csilingel. Most már a szememet csak oda összpontosítom. A szemem már megszokta a sötétséget, így könnyen ki tudom venni ahogy a rácsok nyílnak, majd a fa ajtó is fel nyílik és újra lett egy kis halvány világosság.

De hosszú másodpercekig csönd lett, egyszer csak egy női alakot repítenek/hajítanak be rajta. Szegénynek a háta olyat csattant, hogy már-már hallottam, hogy a bordái törtek szerencsére nem messze esett tőlem ami megnyugtató volt, hogy így tudok segíteni- ironikus, hogy most még magammon sem tudok nem hogy még róla is, de a szándék a fontos.

Az ajtó és a rácsai pedig be csukódtak, de a világítás megmaradt.

Oda nyúltam a lányhoz, az arcán sebek voltak- karmolás nyomok. Ő Malia azt hiszem Stiles valami ilyes mit mondott. Ahogy mozgatom a kezem, úgy fáj. De mocskosúl. A verbéna megteszi a hatását. De mire oda érnék, hogy megharapom magam ezzel vért elő csalva, ki nyitja a szemeit. Először nem érti mi folyik itt, amikor meg meglát át változik ijedté az arc kifejezése. 

-Hé hé. Nyugi Sarah vagyok, segíteni szeretnék- fel próbál ülni, de a bordái- csak maradj veszteg, oké? Milyen lény vagy?- kérdezem gyengéden, nem akarom meg ijeszteni sőt..

-Vérpréri és Malia Tate vagyis Hale már nem tudom- nevet egy kicsit

-Ismerős- nevetek vele- De most először is mivel még nem gyógyulsz had segítsek, légy szíves. Megengeded?- itt óvatosan bólint, a kezemet a számhoz viszem- persze nagy fájdalmak árán, és megharapom, ezt mind nagy szemekkel nézi végig- Oké, most te jössz. Ezt le kell nyelnek nem lesz kellemes íze ne lepődj meg, de segít hamarabb rendbe hoz- bólint és leengedem a kezem.

Két perc alatt már mellettem ült és próbálta rendbe hozni a gondolatait. 

-Hogy értetted, hogy ismerős ez a Tate-Hale-es dolog?

-Hát ez egy szép hosszú mese. De van időnk- nevetek, erre ő is elkuncogja magát- Szóval vámpír vagyok. Tudod az ijesztő vérszívó nagy fogakkal- majd a kezemet a szám elé rakom és a mutató és a középső ujjammal fogakat imitálok.

-Már értem miért szeret téged annyira Stiles!- mosolyog és nevet

-Na és ti?

- Én és Stiles pff... nem én inkább a legjobb barátjára bukom

-Ohhh szóval Scott mi- nézek rá mindent tudóan

-Igen, de nem veszi észre

-Ohh a fiú soha sem híd el mindjárt kilencszáz éves leszek, tudok egyes mást- nevetek

-Mi kilencszáz, nem vagyok jó matekból, de ez egy kicsit sok?!

-Vámpír tudod

-Jah- nevet

Majd elmeséltük a történeteinket. És meglepően sok dologban hasonlítunk.

És nyílt az ajtó, most be rohant rajta a kis boszi.

-Davina?

-Erre most nincs időnk- és elkezd kántálni nem tudom mit, meg ijedtem a fény is megőrült, Malia sem érti mi van ő is meg ijedt. Majd a láncok le estek a kezeimről engem meg végre elhagyott a verbéna maró íze/érzése.

-És most futás, van harminc másodpercetek innen ki menni, de vannak őrök.

Túl gyenge voltam fel állni innen, Lia (meg engedte, hogy így hívjam) meg a vállán át vezette a kezemet és úgy mentünk ki a lépcsőig.