Hibridek közt /Befejezett/

Tíz év nyomtalanul

Tíz évvel később:

  A fiúk boldogan játszanak Hope-al az udvaron. És ámulva nézik ahogy a kislány havat csinál a puszta kezével. Mosolyogva törölgetem a tányérokat. Sok minden változott elsősorban az, hogy már nem ketten hanem négyen élünk a házban másodszor pedig, hogy már dolgozunk. Stiles seriff helyettes lett, Lydia divatdiktátor, Scott pedig edző Bonnie nagy nehezen, de a felesége lett. Nekem köszönhetően, mert ha rajtuk múlik...

  Alec eltűnt fogalmam sincsen hová mondanom se kell, hogy mennyire nagyon hiányzik, de pár pletyka szerint New Yorkban kezdett új életet. 

A fiúk már törvényesen is a fiaim. Igen... Aszta sosem hittem volna, hogy lehet majd gyerekem és egyből kettő lett. És Stiles... hát igen drága Stiles...

Hope pedig Hayley halála után ide költözött. Szegény kis lány. Klaus minden héten itt van- nem marad soha sokáig, mindig elrohan...

Ha már elrohanásnál tartunk akkor abban még mindig verhetetlen vagyok, nem tudom, szerintem ez a génjeimben van, anyám lánya...

Nem sokara emlékszem belőle, hisz még kislány voltam és majd nem ezer éve volt- szó szerint-, de a történetei a hangja még mindig itt él bennem. Szeretek eljátszani a gondolattal, hogy fentről néz és talán büszke... De ehhez nem túl sok reményt fűzők, ha még van is ott fönt ilyen biztos vagyok, hogy van jobb dolga is mint engem figyelni.

Áruló fattyát, aki egy olyan embert hív atyának, aki megölte őket hideg vérrel. Aki engem ilyenné- egy másik gyilkoló géppé változtatót. Hány családot szakíthattam szét az évek alatt?          De ki tudhatja... Igaz végül is mind követünk elhibákat, vannak, akik nagyobbakat és vannak, akik kisebbeket.

  Stiles volt az, aki jobbá változtatott azon a sulis napon, de lehet, hogy Hope volt? Talán Nic... Vagy a bátyám, ő rá kristály tisztán emlékszem szőke hajára és a csillogó szemeire, a kedvességére és az okoságára... Pap lehetett volna, de ő utazni akart és írni. De csak nekem mesélte el ezeket a vágyait, ő volt a legjobb.                                                                                                              Szeretem ahogyan a világot látja, azt mondta, hogy egy határok nélküli zöld és kék gömb- természetesen évszázadok után derült csak ki, hogy igaza volt. De bármennyire is szeretem nem hasonlítottunk egy kicsit sem. Csak a vezeték nevünk!

Apám neve, ki nem álhatam...

  Nyílt az ajtó és belépett rajta Xander.

-Tudok segíteni?

-Nem vagy is szólj a többieknek milyen lenne ha elmennénk fagy...- , de be se fejeztem a mondatott a szeme csillogott és ide szaladt szorosan meg ölelni.

-Te vagy a legjobb anya!- és rohant ki a többiekhez.

Könnyezni kezdtem, ugyan is messze nem én vagyok a legjobb. És az anya szót még mindig nem tudom könnyek nélkül kibírni. 

Emlékszem amikor előszőr kimondta, egész este sírtam. Imádom őket. De miután kimondta, meg kérdezte, hogy lehet-e? És ott is bőgtem egy sort.  

A három gyerek, mint a mérgezett egerek rohangáltak össze vissza. És mire kettőt pislogtam már liba sorban álltak előttem és nagyokat pislogtak. 

-Mehetünk?- kérdezem nevetve, ugyan is úgy néztek rám mint a Mikulásra!

-Menjünk már Anyaaa! Nem igaz, hogy mindig rád kell várni!

  Erre persze kidőltek a nevetéstől én meg csak a szememet forgattam a megjegyzésre, még hogy rám várni. Persze amikor rajuk kell várni, mert ha nem fagyi van olyanok mint a csigák...Hátra fele.

-Ha ha, remélem zárva lesz a fagyizó!

Na erre olyan síri csönd lett. A mosolyom a fülemig ért Imádom amikor vissza tudok szólni. És így elhallgatnak. Őket nem a kiabálás hatja meg, nem is az ütés- na nem mintha egyiket is használtam volna már. Nem vagyok olyan mint az apám.

  Mire oda értünk már háromszor át rágtuk magunkat azon, hogy ki mit kér.

Mindenkinek a vanília és a citrom a fő kedvenc - mégis csak rájuk ragad valami belőlem...

Xander és Tommy rávannak függve a csokira és a vaníliára. Hope a pisztáciára van rá csavarodva, én a citromra.

Egy seriff járgány áll meg előttünk, mire nekem a gyomromba görcs keletkezik a túlságosan ismerős alaktól. A fiúk csak egyszer találkoztak vele Hope pedig még pici volt. 

  A seriff csillag csálén áll a mellényén a haja kócos. Nem értem mit keres itt nem terjed kiidáig a hatás köre. Pánik szerűen térek magamhoz az ikrek elé lépet Hope-ot pedig fel emelem és próbálok minél távolabb kerülni tőle! 

-Hölgyem!- Ohh! csak ne én legyek. Menny tovább ne néz hátra.-Hölgyem!- ér utol

-Biztos úr! Jó napot!- köszönök- Miben segíthetek?

-Nem találkoztunk mi már valahol?

Ha tudnád!...

-Tessék?- húzza össze szemöldökét

-Semmi semmi. Nem mi még nem.

-Ohh! Bocsánat, további jó fagyizást- néz szomorúan

-Neked is Stiles!

  Meg torpan én meg tudom, hogy elcsesztem pedig olyan jól haladtam.

-Mennyetek a kocsihoz!- súgom az össze zavarodott gyerekeknek.-Most!- erre elindulnak

-Honnan?-jön közelebb- Honnan tudja a nevemet?

-Elnézést Mr.Stilinski, sokat beszélnek az emberek és akaratlanul is eljutnak a hírek ide oda!- nagyon koncentrálok, hogy ne remegjen meg a hangom

-Aha- nem hiszi el, elégé ismerek ahhoz, hogy tudjam nem dőlt be- De akkor meg tudhatom, mi a neve a hölgynek?

-Sarah... Sarah Mikaelson!

Hirtelen kiül az arcára a megismerés, de hamar el is tűnik onnan!

-Örültem Seriff helyettes...

Ez közel volt...

                                                                                  /Vége/