Hibridek közt /Befejezett/

Potyautasok és nyál

Futottunk, nem tudom hová vagy merre csak futottunk. Minden lángokban állt és holt testek hevertek mindenütt. A füst a torkomat mardosta, Lia is majd meg fulladt. A szemem könnyezni kezd.

Egy épp embert/ vagy nem egészen embert nem látok sehol, addig ameddig egy kisfiú (körülbelül három éves lehet, maximum) és segítségért kiálltot. Amikor megláttuk összenéztünk, de Lia nem volt boldog az ötletemtől. Hisz mégsem hagyhatjuk itt így...

-Hej- bicegek oda hozzá- Szia, kinek kell segíteni?- kérdezem, de a lehető leggyengédebben, nem akarom el ijeszteni. Ő csak szipog és az emeletre mutat ami lángodban állt.

Egy faházban vagyunk és a tűz csak terjed és terjed, de úgy néz ki innen alulról kezdődhetett. A tűz sem jó barátja egy vámpírnak, sőt megégeti és piszkosúl fáj... Én már csak tudom. Heget hagy maga után, ugyan ellehet tüntetni, de az még nagyobb fájdalommal jár.

-Rendben kinek kell segíteni?- kérdezem a barna hajú és szemmű kis gyereket, aki csak szipog és megvan ijedve. A tető kezd omlani, mire egy visítást hallunk az emeletről, amire a fiú megremeg és elkezd felfelé rohanni. Én utána, Lia meg nagy sóhajokkal és fejcsóválással jön utánam. Valami olyas mit motyog, hogy: "tuti meg halunk", "hurrá", "komolyan Sarah, komolyan".

Az emelet egyik része már porig éget és a tetőt tartó gerendák a padlóra esnek . Majd zokogás hangját hallom meg, de fülelnem kell, hogy meg halljam. Az egyik szobából jön, a szoba ajtaja nyitva, de nem látok be innen. 

A földön egy hallott nő fekszik, tőle pár méterre egy kisfiú akinek halványabb a hajszíne, de csak a feje búbját látom, mert egy gerenda van kicsi testén és a sírása egyre halkabb. Lia és én próbáljuk leszedni róla, de mindketten szörnyen gyengék vagyunk.  Varázsolni nem tudok hiába próbálok semmi, a vámpírsággom a végtelenségig kivan merülve, a vérfarkas oldalam soha nem volt nagyon erős ezért soha nem használom.  De meg mozdult a gerenda és a síró kisfiút fel vedtem, nem volt nehéz, sőt. 

-Szia, semmi baj, kiviszünk, shhh- nyugtatgatom, nem idősebb a másiknál és bár egyáltalán nem hasonlítanak mégis van benne valami. Talán ikrek...

Az iker másikja a halott nő mellett zokog és egyre csak azt mondja, hogy anya... Bele szakadt a szívem, de Malia felkapja, bár nagy undorral , próbálunk meg kijutni, most már két kis potya utassal. A kinti levegő hideg volt és kevésbé füstös majdnem össze is estem, a kissrác a nyakamban csak még erősebben szorított. 

El indulunk valamerre csak el, mire elég messze vagyunk a kicsi a karomban elaludt és én lerakom, mire Lia is lerakja az ő kis utasát.

-Köszön...Köszönjük- suttogja a kissrác és elalszik a tesójára dőlve.

-Na és akkor- áll fel Lia- merre tovább?

-Itt akarod őket hagyni?

-Ja majd jönnek a tűzoltók és összeszedik őket vagy elindulna és keresnek egy balekot aki majd gondoskodik róluk. De most...

-Nem Lia, nem haddjuk itt őket! És mi leszünk azok a balekok...

-Na nem!

-Nincs más választásunk, ha itt hagytuk  őket kitudja ki talál rájuk lehet egy farka, egy vérfarkas egy medve vagy rosszabb. És akkor a mi lelkünkön szárad az hogy hagytuk őket meghalni.

-Vámpír létedre sok benned az együtt érzés és az emberség!

-Tudom milyen amikor nem marad senkid és segítségért könyörögni!

-Hidd el én is- suttogja

-Na akkor?- mosolygok rá

-Nem fogjuk itt hagyni őket, de akkor sem fogom őket meg kedvelni!

-Oké- mosolygok diadal ittasan

Mire újra megindultunk, egy kicsit több energiával, fogalmunk sem volt- mint kiderült- egyikünknek sem arról, hogy hol vagyunk. Csak fák és fák és az éjszaka. Majd mikor már harmadjára járjuk körbe, ugyan azt a helyet. Nagyot sóhajtunk és az egyik fiú Lia nem akart hozzá nyúlni egyikhez sem, így aztán én vittem mind kettőt. 

-Hello én Sarah vagyok ő pedig Lia- egy kicsit meg van szeppenve a fiú, magamat látom benne- csak nyilván ő fiú én meg nem!

-Malia- morogja a mellettem álló lány

-Én... én Alexander, de mindenki, csak.... csak Xandernek (ejtsd: Kszandernek) szolit, ő meg itt Tommy- Xandert a deszka nem sebesítette meg, max. apróbb zúzódások és egy szakadt póló volt a deszka ajándéka.- Hol van... anyu?- szipog, és nekem sírhatnékom támad.

-Anyukátok... nos ő már egy jobb helyen van. De arra kért minket, hogy vigyázunk rátok, mert ő már nem tud. És mondjuk meg nektek azt, hogy büszke rátok- mosolygok rá. Tudom, hogy hazudtam, de néha a hazugság sokkal jobban hangzik, mint az igazság. És tudom, hogy az emberek nem arra kíváncsiak, mi az igaság, hanem arra amit ők annak hisznek. De ha rájönnek, hogy szépítettél rajta, akkor meg egy hazug vagy. Még akkor is ha sokkal jobban érezte magát amikor, azt mondtad, amit hallani akart.

A fiú nagy mosollyal, bujt bele a mellkasomba és aludt el újra.

-Hát ez, gyönyörű volt. Majd nem el is sírtam magam- dramatizál a préri lány.-Ez csak így jött vagy ezt már gyakoroltad?

-Ha ha, látom vicces kedvedben vagy- suttogva kiabálok 

-Rendben Ms.Anyaiösztön!- emeli fel a kezeit, védekezően.

Így megyünk tovább nap keltéig, a fiúk még mindig alszanak, egyszer Tommy-t átadtam Liának, de öt perc után véletlen le nyálazta ezért nyávogva átadta. Engem egy hajszál választott el attól, hogy nem röhögjek fel hangosan. De majd nem megfullandtam a föltörő nevetésbe.