Elátkozott Tárgyak/Helyek [BEFEJEZETT]

Majak Termelési Egyesülés

Sokan úgy tudják, hogy az európai történelem legnagyobb nukleáris katasztrófája a csernobili Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben volt 1986. április 26-án. Ez azonban nem fedi a valóságot, ugyanis három évtizeddel korábban a Majak erőműben (a név igen beszédes, magyarul világítótornyot jelent) egy ennél nagyobb volumenű robbanás történt. Mindez, hála a szigorú hírzárlatnak, sokáig titokban maradt, utóhatása pedig csendben szedte áldozatait. Az 1990-es évektől már szabadabban áramolhatott az információ, így kezdtek felszínre törni az igazság morzsái.

A Majak Termelési Egyesülést (korábbi nevein: Kombinát–817, Bázis–10, Mengyelejev Állami Vegyiművek, PO 21, Majak Vegyi Kombinát) 1945 augusztusában kezdték építeni az Ural-hegység déli részén, Ozjorszk város (1994 előtt Cseljabinszk–65, még korábban Cseljabinszk-40) közvetlen közelében. Az erőműtől 100 km-re lévő Cseljabinszk másfél milliós lélekszámú városa 1992-ig zárt terület volt, külföldiek egyáltalán nem látogathatták. Ozjorszk ennél is szigorúbb őrizet alatt állt: nagyjából 85 000 lakója csakis és kizárólag különleges engedéllyel juthatott ki és vissza, határait katonák őrizték. A környéken számtalan folyó és tó található – két legjelentősebb közülük a Tyecsa-folyó és a Karacsáj-tó, róluk lesz még szó a későbbiekben -, ezért a körülmények ideálisak voltak egy ilyen üzem létrehozásához.

A komplexum 1948. június 19-én kezdte meg működését, feladata radioaktív izotópok, elsősorban plutónium előállítása volt, illetve a már nem használt nukleáris hulladék újrahasznosítása. A második világháború után megkezdődött a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok őrült fegyverkezési versenye, s ennek jelentős részét képezte az atomfegyverek előállítása. 1949. április 29-én itt készült el az első szovjet atombomba, amelyet RDSZ-1 névre kereszteltek és 1949. augusztus 29-én robbantottak fel a kazahsztáni Szemipalatyinszk mellett. 1952-ig összesen hat reaktor épült a területen, a létesítmény egy része a föld alatt kapott helyet. Összterülete 90 négyzetkilométer, maga a reaktorzóna azonban csupán nagyjából egy hektár.

A kombinát működése már a kezdetektől akadozott. Az atomkorszak hajnalán még a legnagyobb tudású szakemberek számára sem volt világos, milyen következményekkel jár, ha az emberi szervezet tartósan ki van téve radioaktív anyagok közelségének. Ebből kifolyólag a ma már evidenciának számító biztonsági előírásokat csak hevenyészve alkalmazták. A Tyecsa-folyót közvetlenül a reaktorokba vezették, és mint hűtővíz hasznosították, a szennyezett és elhasznált hűtővizet pedig nemes egyszerűséggel visszaengedték a folyóba, lakossági használatra. Mivel a Tyecsa beleömlik az Ob-folyóba, rengeteg ember élete forgott veszélyben. Nagy mennyiségű atomhulladékot öntöttek a Karacsáj-tóba is (ide egyébként a Paksi atomerőműből is szállítottak kiégett fűtőelemeket). A Majakban gyakran fordultak elő kisebb-nagyobb üzemzavarok (a legelső konkrétan még az építése közben), aztán eljött 1957 ősze.

1957. szeptember 29-én robbanás rázta meg a környéket. Köztudott, hogy az atomhulladék bomláskor magas hőt termel, ezért folyamatosan hűteni kell. A nem megfelelően tárolt matéria alatt azonban ezúttal elszivárgott a hűtővíz, a tartályok felforrósodtak, a detonáció elkerülhetetlen volt, mely során 80 tonna hasadóanyag (stroncium-90, cézium-137 és plutónium) repült szét a levegőbe, beborítva nagyjából 20 ezer négyzetkilométernyi területet. Az akkori politikai vezetés megpróbálta eltussolni az ügyet: a hírekben északi fényről, villámlásról, éppen földet érő műholdról, ritka természeti jelenségekről számoltak be, balesetről egy árva szó sem esett. A helyiek azonban tudták, hogy nagy baj van. Milvel a robbanás idején Cseljabinszk-40 titkos városa nem szerepelt a térképeken, az esemény a hozzá legközelebb lévő Kistim város nevét kapta a közbeszédben, vagyis ez lett a kistimi katasztrófa. 

A helyreállítási munkákat katonák és civil likvidátorok egyaránt végezték. Ehhez sem megfelelő védőfelszerelést, sem instrukciókat nem kaptak. Az épületek falait csupán valami fertőtlenítős vízzel mosták le és a talaj megtisztítása abból állt, hogy a legfelső réteget buldózerrel odébb kotorták. Rekord gyorsan, másfél év alatt végeztek, mehetett az élet tovább a régi kerékvágásban. A hatalmon lévők az evakuálást sem tekintették szívügyüknek, a termelésnek folytatódnia kellett, az emberéletek nem számítottak. Ennek következtében az erőmű dolgozóinak, valamint a közelben lakóknak szinte kivétel nélkül van valamilyen onkológiai problémája vagy genetikai elváltozása, esetleg krónikus betegsége, az átlagos élettartam pedig igen alacsony.

A katasztrófa a csernobili robbanás duplája volt, a 2011-es Fukushimai balesetnek pedig a többszöröse. Bizonyára azért tudott titokban maradni, mert a robbanás felhője nem terjedt át a Szovjetunió határain kívülre, Csernobil esetében viszont igen, így kerülhetett a nyugati sajtó és tudósok látóterébe. Érdekesség, hogy ugyanebben az esztendőben, néhány nappal a Majak katasztrófa után Nagy-Britanniában is történt atombaleset, a Windscale-erőműben. Ennek történetét ugyancsak egy hosszú és érdekfeszítő cikkben lehetne elmesélni, ám ettől most eltekintek. 10 évvel a kistimi robbanás után, 1968-ban a Karacsáj-tó az aszályos időjárásnak köszönhetően kiszáradt és a fenekén lévő radioaktív hulladék por állagot öltött. Ezt a szél széthordta a négy égtáj felé, ugyancsak jelentős szennyezést okozva.

1987-ben az üzemben leállt a fegyvergyártás, a plutóniumtermelés pedig 1990-ben ért véget. A kilencvenes években Borisz Jelcin, Oroszország első demokratikusan megválasztott elnöke is a térségbe utazott és megígérte, hogy elintézi a terület megtisztítását, az ott élők evakuálását, anyagi kárpótlását, de végül nem történt semmi. Manapság az erőmű a Roszatom, azaz az Oroszország egész területének atomerőműveit felügyelő szervezet, része. Jelenlegi tevékenységi körét a műszaki, gyógyászati és űrkutatási eszközök előállítása jelenti. Nagyjából negyvenezren dolgoznak itt. 

2017 őszén a Majak ismét bekerült a hírekbe. Nyugat-Európában számos atomerőmű műszerei jeleztek az Ural-hegység irányából érkező sugárzást. Ezúttal ruténium 106-os izotópot mértek. Bár az oroszok most is tagadtak mindent azzal kapcsolatban, hogy bármi rendellenes is lett volna a térségben, egy nemzetközi fizikusgárda részletes mérésekkel és némi nyomozással kiderítette, honnan fúj a (radioaktív) szél.