Everything for You

31. rész: Hamis vég

A fal takarásában Deku képtelen volt lenni szemét gyerekkori barátjáról. Olyan volt, mintha valaki egyenesen belé rúgott volna, úgy érezte, menten össze fog esni. Egyre nehezebben tudta venni a levegőt és megfékezni magát, hogy ne engedje szabadon az erejét és döntse le az egész épületet.

Arra gondolt, talán nem is olyan rossz ötlet a felhőkarcoló romjainak a földdé egyenlővé tétele. A két gonosztevő lezuhanna a mélybe, mielőtt még észbekapnának, és a törmelék maga alá temetné őket. Ő pedig zuhanhatna velük. Zuhanhatna a semmibe, mert mindez az ő hibája, ha óvatosabb lett volna, talán még élne, még életben lenne... Szóval, ha kell, akkor megbünteti az embert, aki lelőtte, és az embert, aki hagyta lelőni.

Mert hagyta lelőni Bakugout. Hagyta meghalni, miközben őt ölelte. Nem tudta megóvni, pedig ott volt tőle egy kartávolságra sem.

Elméletileg egy hős, de ennek ellenére nem tudta megvédeni azt, akit szeretett.

Akkor hát hadd omoljon rá az épület, hadd haljon meg vele együtt. Mit számít most már? Ha ez a büntetése, amiért hősként, barátként, sőt, emberként elbukott, akkor hát legyen, elfogadja.

- Hiányozni fogsz – suttogta maga elé, tudva, hogy szavai senkihez nem jutottak el.

Szabadjára engedte a teljes erejét. One for All, száz százalék. Itt a vége, gondolta sírva.

Majd következő pillanatban nyomban el is nyomta, amikor férfi, aki a fegyvert tartotta kezében, megszólalt. Ezúttal tisztán hallotta mindkettőjüket.

- Az egyiknek vége, de hová tűnt a másik fiú? A zöld hajú - hangja idegesen rekedtes volt, kétségbeesetten nézett körbe.

- Ne foglalkozz vele, biztos ott maradt a kollégiumnál. Fogd inkább a szőkét és induljunk Osore felé. Be kell bizonyítanunk, hogy elvégezzük a küldetésünket.

- Maximum a felét. Amúgy is, hol a francba van az a szörny?

- Az épület tetején vár miket, ha jól tudom. Elégedett lesz ezzel az eggyel is, szóval igyekezz már és hozd a fiút! - utasította a pisztolyos férfit, aki fegyverét vászonkabátja zsebébe csúsztatta és Bakugou mellé lépett. Undorodott arccal bámult le rá, mintha csak egy darab szemét feküdne lábai előtt. Lehajolva kinyújtotta karját, hogy felemelje és elrángassa őt valahova, azonban keze soha nem érinthette meg a hőst ebben az életben.

Smaragd szikrák követték Dekut, ahogy hirtelen kilőtte magát rejtekhelyéről. A férfi azonnal megfordult, meghallva őt, szemei elkerekedtek a döbbenettől és felkiáltott. Deku felugorva a gonosztevővel szemben, öklét lendítve próbálta földre keríteni a rohadékot, aki azonban fürgén kitért ütése elől. Ez elég is volt neki, mivel így pár lépéssel arrébb került az eszméletlen Bakugoutól. Deku megvetette lábait a betonban, majd megfordulva riválisa elé vetette magát. A két férfi és Bakugou között állt, ujjait összeszorítva, zöld villámokkal körülvéve. Szeme égett, bármely pillanatban képes volt újabb támadást indítani.

- Hát itt vagy! Mi van, jöttél elbúcsúzni a barátodtól? Már késő, ugye tudod? - förmedt rá az egyik, de szavait alig sikerült felfognia mérgében. Hangos robajjal zúgott a feje, megzavarva ítélőképességét. Hozzá akart érni, gondolta újra és újra. Vesszen el azonnal. Az az átkozott hozzá próbált érni Kacchanhoz, mégis, hogy képzeli, hogy merészeli?!

Kacchan. Kacchan?

A fiú ott hevert mögötte pár lépésnyire, ébredt rá egyik pillanatról a másikra. Villámgyorsan megpördült és két karjába véve felemelte őt, közben folyamatosan képességét használva. Háttal kerülve a gonosztevőknek viszont nem vette észre, hogy egyikőjük a zsebéhez kap és ismét kihúzza pisztolyát. Fegyverét felemelve célzott, egyenesen Deku hátára, majd gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt.

A kilőtt golyó épphogy elsuhant Deku mellett, ahogy egy ezredmásodperc töredéke alatt kitért előle. Képességével villámgyorsan a legközelebbi lépcső felé száguldott, ami a felhőkarcoló felsőbb emeleteire vezetett. Még több lövést hallott elsülni, de felfoghatatlan sebessége miatt egyiknek sem sikerült eltalálnia őket.

Fogalma sem volt, pontosan hány emeletet rohant felfelé, karjaiban tartva mozdulatlan társát. Több, mint tíz, de talán húsz szinttel magasabban egyszer csak megtorpant, megpillantva egy apró helyiséget. A romos falon egy alig észrevehető nyílás tátongott, amin bemászva egy kisebb helyiségben találta magukat. Óvatosan lehelyezte Bakugout a földre, majd aggódva lesett ki a fal mögül. Támadóik még messze jártak, valószínűleg őket keresik minden egyes szinten. Remélte, hogy jó ideig nem találják meg a szobát, ami remek rejtekhelyként szolgák számukra.

Meg kell húzniuk magukat egy ideig, míg ki nem találja, hogy hogyan jussanak ki. Deku torkában dobogó szívének minden dobbanása azt üzente, hogy nagy bajban vannak.

Megfordulva Bakugoura emelte még mindig könnyes tekintetét. Nem bírta ilyen állapotában látni riválisát, túlságosan fájt. Akárhányszor a fiúra pillantott, annyiszor tört össze a szíve millió és millió darabkára. Tehetetlenül rogyott le mellé, karját kinyújtva szomorúan végigsimított arcán. Ekkor vette észre, mennyire remegnek kezei.

- Ébredj fel, könyörgök, ébredj fel! - szólt, képtelen lévén eldönteni, hogy szavai csak a képzeletében visszhangzottak-e, vagy a valóságban is. Egyre reménytelenebbül próbálta visszatartani zokogását. Nem lehet így vége...

- Itt vagyok melletted, hát nem hallasz? - suttogta neki megtörten, de nem. Bakugou egy szót sem hallott. - Kérlek, válaszolj nekem, nyisd ki a szemeid! - folytatta most már halk hangon zokogva, továbbra sem adva fel a reményt. - Nem halhatsz meg, nem, nem engedem, hiszen... Annyira szeretlek. A leghalványabb fogalmad sincs, mennyire. Belehalnék, ha nélküled kellene leélnem egy életet. Képtelen lennék rá, összetörnék, tudod? Sohasem ismertem azt a világot, aminek nem vagy a része, hisz ismerlek, mióta csak az eszemet tudom. Szeretlek, mióta az eszemet tudom. Talán te nem így érzel, de mit számít az? Addig, míg megengeded, hogy melletted maradhassak, boldog vagyok, és nincs szükségem semmi másra. Egyedül rád, csak és kizárólag rád, Kacchan. Szóval könyörgök, ne hagyj el!

Néma csend, szavai válasz nélkül hulltak el. Ráborult a fiú mellkasára, és rázkódó vállakkal csak sírt, sírt percekig, azzal sem törődve, hogy esetleg rájuk találnak. Már úgyis rég elbukott.

- Mégis milyen hős vagyok én, ha még téged sem tudtalak megmenteni? - kérdezte megtörve, könnyei lassan társa szívére folytak. Tudva, hogy soha többé nem kap már választ, szemeit lehunyva feladta minden reményét.

- Elég csapnivaló, szaros Deku. Úgy tűnik, hasznavehetetlen vagy, mint mindig.

Először mindene megdermedt, egész teste megmerevedett az ismerős, gyenge hang hallatán. A sírást abbahagyva döbbenten ült fel, egy másodpercre azt gondolva, hogy csupán képzelete játszott vele. Tévedett. Elakadt lélegzettel meredt le az alatta fekvő fiúra, és egyszerűen képtelen volt hinni szemeinek. Könnyes tekintete ugyanis egy vérvörös szempárral találkozott.

Élt.

Életben volt.

Egy újabb könnycsepp hullott a szívére, ezúttal azonban a megkönnyebbülés könnye.

- Kacchan! 

***

Khm. Remélem mindenki megnyugodott.

Szóóval, köszönöm, hogy elolvastad! Ha már itt voltál, dobj meg egy véleménnyel, örülnék neki. ^^ Már elkezdtem a következő részt, valószínűleg érkezik is a jövő héten.

Várlak vissza <3