Everything for You

38. rész: Jéghideg hajnalok

A rémálmok sora egy hét múlva sem tűnt el, csaknem ugyanúgy kísértették Bakugout, mint a legelső éjszakán. Sötét árnyak hálói keringtek minduntalan a kórház hajnalain át. Szerencse, hogy Deku mindössze egy karnyújtásnyira feküdt tőle. A távolság bár a fiú szemeiben kilométereknek érződött, majdhogynem végtelenségnek, a valóságban nem volt olyan sok. A kórházban töltött napok alatt rengetegszer kinyújtotta kezét, hogy ujjperceik egymásba kapaszkodhassanak. Érintése pedig pillanatok alatt megnyugtatta és felforrósította.

Az orvosok segítségével lassacskán, ámde sikeresen felépültek. Bakugou lőtt sebe egyre csak gyógyult, valamint riválisa sérülései is beforrtak a kezelések alatt. Mégis, mind a nappalok, mind az éjjelek nehezek voltak.

Sok látogatójuk akadt. Osztálytársaik, tanáraik is eljöttek, természetesen szüleik mellett. Egyikőjük sem maradhatott sok időre a szobában, de valójában nem is bánta igazán, hogy egyedül lehetett Dekuval. Legtöbbször csendben élvezték egymás társaságát, vagy halkan beszélgettek semmiségekről. Valahányszor meghallotta a fiú erőtlen hangját, miközben a nevén szólítja, úgy érezte, egyre jobban begyógyult minden sebe. Az is, amely a bőrén égett, és az is, amely legbelül mardosta.

- Gondoltad volna valaha, hogy egyszer itt kötünk ki? - kérdezte a hetedik éjszaka közepén. Egész odáig csupán az óra kattogását lehetett hallani, ahogy hamarosan éjfélt üt. A szellemek és a gonosz órája, gondolta. Talán rémálmai életbe lépnek amint a mutató végre egyesbe áll.

Bakugou nem volt teljesen biztos abban, hogy a másik fiú ébren van. A szoba egyetlen fénye a megfásult holdfény volt, ami csak arra volt elég, hogy kivehesse sötét körvonalait. A város már bőven aludt, ám Bakugou képtelen volt lehunyni szemeit. Hisz mindig, mikor így tett, rettenetes dolgokat élt át. Minden alkalommal ugyanazt a személyt veszítette el. Újra és újra. Mintha csak egy baljós figyelmeztetés lenne, egy szörnyű és könyörtelen jóslat. Bakugou minden porcikájával gyűlölte ezt a gondolatot.

- Csak reméltem - jött a halk válasz a mellette lévő ágyról, Deku hangja merengőn fáradt volt, valahogy mégis szenvedéllyel teli. A szőke felé fordulva gyorsan kijavította magát. - Mármint úgy értem, nem pont ebben a helyzetben képzeltem el, sebesülten, egy kórházban, de... Néha álmodtam arról, hogy téged ölelve alhassak el – mondta félénken, és Bakugou teljesen biztos volt abban, hogy arca élénken vöröslik a sötétben. - Néhány késő éjszakán, mikor egyedül feküdtem le a nap végén, az egyetlen, amire gondolni tudtam, az te voltál. Tisztán láttam az alakod magam előtt, holott tökéletesen tudtam, hogy nem vagy ott. Végül egyedül a takaróba kapaszkodva nyomott el az álom. De most... - De most a kórházban töltött éjszakáinkon néha csendben átkúszok melléd, hogy érezhessem a közelségedből, hogy életben maradtunk. Deku nem fejezte be hangosan a mondatot, hiszen mindkettejüknek egyértelmű volt. Bakugou időnként megosztotta a vele az ágyát, ahogyan a fájdalmait is.

Az álmaimban voltál, hiszen akkor még fogalmam sem volt, hogy az álmom maga a jövő. Hát nem varázslatos?
Deku oly sok mindent akart volna mondani, ám nem tudta, nem lenne-e túl sok riválisának. Gondolatait így hát elásta a kimondatlanságok süllyesztőjébe.

- Idióta - forgatta meg szemeit Bakugou, és magában megköszönte a Holdnak, amiért nem süt olyan fényesen, hogy látszódjon mennyire nagyon zavarba jött a szavaitól. - Kiskorunkban sokszor aludtunk egymás mellett, nem emlékszel?

- De az egészen más, mert... Akkor még Kacchan és én nem voltunk... - Deku szavai elakadtak, és sokkalta halkabban fejezte be mondatát. - Nem voltunk együtt. - És az óra éjfélt ütött, egy pillanat erejéig megfagyasztva az időt.

Három szó. E három szó hallatán Bakugout rengeteg érzés járta át, mint pusztító hőhullámok futottak át az egész testén. Együtt vagyunk, Deku. Együtt voltunk és együtt leszünk. Remélem, tudod.

Úgy érezte, minden a helyére került. Minden helyes a világban, minden tökéletes. Mert együtt voltak.

- Gyere ide. Túl messze vagy innen – suttogta, és nem kellett kétszer kérnie. Deku csupasz talpával a jéghideg csempére lépett, tompa morajjal kísérve lépett át a szőke fiú ágyához. A keserű, idegen kórházillat átjárta a paplant, de mikor a takaró alá bújt, megérezve valami nagyon is ismerőst, szaggatott lélegzete egyből lecsillapodott. Az illatod az otthonra emlékeztet, mondta ki majdnem, miközben kezei Bakugou mellkasára siklottak. Erős karokat érzett maga körül, és rögtön elmosolyodott, mikor megérezte tomboló szívverését. Talán valóban otthon volt.

- Deku – hallotta meg néhány perc múlva, mikor már éppen elnyomta volna az álom.

- Hmm?

- Itt vagy? - érkezett a kérdés, és Deku aggódást vélt felfedezni benne. Miért, mit gondolsz? Mégis hová mennék nélküled?

- Itt vagyok, Kacchan.

- Az álmaimban sosem vagy velem. Olyan, mintha soha nem is lettél volna.

- Most nem álmodsz. - Kezét kinyújtva kitapogatta Bakugou arcát, és egy darabig otthagyta megpihenni. - És mindig, mikor felébredsz, én melletted leszek. Emlékezz erre, mikor lehunyod a szemed.

- Kibaszott Deku és a rohadt ígéretei. - Halk kényelemben nevettek, és Bakugou ez alkalommal hitt neki. Elhitte, hogy nem hagyja magára.

- Volt már valaha olyan, amit nem tartottam be? - kérdezte, ámde nem érkezett válasz Bakugou felől. Biztosan elnyomta az álom, állapította meg, ám ő maga már éberebb volt, mint ezelőtt. A boldogság váratlan adrenalinja járta át, és hirtelen elfeledett minden éjszakáját, mikor a gondolatai voltak egyetlen társasága.

Most az összes jéghideg este egyszerre csak megolvadt.

- Jó éjt, Kacchan. Nagyon szeretlek – suttogta bele a holdfénybe, és szavai többé nem hangzottak titoknak. Sokkal inkább reménynek.

- Hmm... Izuku.

Izu- Mi?!

Mondd, hogy tényleg nem álmodom.

Deku emlékezett arra, mikor a fiú még így hívta őt gyerekkorukban. Azóta mintha évezredek teltek volna el, és most itt vannak, korszakok múlva, és egyetlen szó visszarepíti egészen négyéves koráig, mikor csillogó szemei egy bizonyos fiút kémleltek. Ő volt a győzelem és a bukás egyszerre.

Mikor akkoriben így szólítottál, csak egy egyszerű név volt. Most mit jelent neked?

Egy vallomás? Szeretet? Egy bocsánatkérés? Puszta bűntudat? Vagy a fájdalom és a fáradtság keveréke csupán? Mondd csak, melyik?

A szíve olyan hevesen vert, hogy úgy érezte, szinte visszhangzik a szobában. Nem volt benne biztos, hogy Bakugou ébren van-e, vagy álmában, a tudata nélkül lehelte ezt a szót, de nem érdekelte. Mert ha nem is volt tisztán őszinte, ő igenis hallotta.

Izuku. Nem, nem Deku. Izuku. Izukut mondott. És ezt senki sem veheti el tőle.

Kérlek szólíts így, mikor mindketten felébredtünk.

*

Aznap hajban sok idő óta először Bakugout nem kísértették rémálmok. Először minden fényes volt, fehér ragyogás vette körül, ő pedig hagyta magát sodródni oda, ahol lennie kell. Egy patakparton találta magát, mellette pedig egy szeplős fiú sétált, akinek nem tudta tisztán kivenni az arcát, holott pontosan tudta, ki ő. Különös békesség járta át, és már egy jó ideje először végre elfogta az az érzés, mely azt sugalta egészen mélyről, hogy minden a legnagyobb rendben. Nincs fájdalom, félelem, nincsenek könnyek, csak a víz halk csobogása és egy fiú derűs nevetése.

Izukué.

***

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen sokáig megvárattalak titeket ezzel a résszel, köszönöm mindenkinek a türelmet! Végre volt egy szabad délutánom, és be tudtam fejezni illetve tökéletesíteni ezt a fejezetet. Elég rövidke résznek sikerült, de nem akartam tovább húzni, a következő jelenetnek pedig külön fejezetet szentelek majd (amit még sajna semmi időm nem volt elkezdeni ^^'). Ennek ellenére remélem tetszett nektek, várok most is mindenféle visszajelzést a könyvet illetően. Még kettő fejezet lesz, amik bizonytalan időben érkeznek, mert mostanában rengeteg minden lefoglal. De persze eszem ágában sincs befejezetlenül hagyni a történetet, szóval jobb később, mint soha.^^

Köszönöm, hogy itt voltál és elolvastad, mindenkinek szép hétvégét!

Várlak vissza <3