Everything for You

21. rész: Baráti kezek

Az élet egyik nagy alap igazsága, hogy nem minden sikerül úgy, ahogy azt elterveztük. Van, hogy néha semmi sem. Mintha a világ egyszerűen ki akarna cseszni velünk, és egyszeriben minden ellenünk van, minden kicsúszott ujjaink közül, elveszett, tömény és átláthatatlan köddé vált. És miután észbe kapunk, körülnézünk és hirtelen ráébredünk, hogy teljesen egyedül vagyunk. Ami maradt, az csupán csak mi magunk, és az őrjítő kérdés, hogy most akkor mégis hogyan tovább.

Bakugou Katsuki tökéletesen tisztában volt azzal az egyszerű ténnyel, hogy ez bárkivel megtörténhet, mégis képtelen volt ezt elfogadni.

Üresség. Nem tudott egy ilyen égető érzéssel megbirkózni, miután aznap reggel egyedül ébred a hotel szobájában. Egy jövőbeli hősnek nem ezt kéne éreznie, épp az ellenkezőjét. Ezért pontosan azt tette, amit bármikor máskor csinált olyan esetekben, mikor valamivel nem volt elégedett.

Dühöngött. A hétvégét edzéssel töltötte, megállás nélkül. Kieresztette leghatalmasabb robbanásait, legerősebb támadásait, míg csak tüdeje bírta, míg lábai tehetetlenül össze nem rogytak fáradságtól. Addig csinálta és csinálta, amíg összeesve nem kapkodott levegőért. Még. Még nem elég. Még nagyobbat. Még erőteljesebben. Még egyszer. Újra. Állj fel. Folytasd!

Ne hagyd abba egész addig, míg be nem töltöd azt a rohadt üreséget.

Izzadtan, hörögve esett össze a földön. Az óriási, mindent elsöprő robbanása után még egy darabig bámult az elhaló lángokra, mikor is rájött, hogy ez alkalommal egyszerűen esélytelen dühhel betölteni a Deku után maradt helyet. Nem elég. Semmi nem lesz elég. Talán soha többé.

*

Bakugou idegesen meredt a falra felakasztott órára, körmeivel dobolva padja tetején. Az apró mutatót követte szemével, megállapítva, hogy a csengő bizony öt perc múlva meg fog szólalni, ám az a szeplős rohadék még mindig nem érkezett meg. Márpedig a kötelességtudatos kis Deku a világért sem hagyna ki egyetlen napot sem hőn szeretett hősiskolájából, és Bakugou ezt pontosan tudta. Így csupán leült és várt.

Emellett azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy a fiú alkalomadtán szeretett hamarabb bejönni, korán reggel, mikor még alig vannak páran az osztályteremben. Rendszerint helyet foglalt az ablak mellett elhelyezett padjában és elővette jegyzeteit táskájából. Bakugou sokszor érkezett arra, hogy riválisa a reggeli napfény által megvilágítva a füzetei fölé hajolva motyog magában, miközben lekörmöli idióta gondolatait és tapasztalatait. Néha megtorpan egy kicsit az ajtóban, tényleg csak egyetlen töredéknyi pillanat erejéig, hogy megfigyelje, milyen szögben rajzolódik ki a fény kusza göndör tincsein, vagy hogy milyen árnyalatot ölt smaragdzöldes szeme, melyek lelkesen csillogva koncentrálnak, míg észre nem veszi, hogy társasága akadt. Egy bizonytalan, de őszinte mosollyal üdvözli egykori barátját, aki csak megvonja vállát majd levágja magát az előtte lévő padba. És hopp, a pillanat már el is illant. Bakugou titkon szerette ezeket a reggeleket.

Ám aznap sem Deku suttogó motyágásának hangja, sem a felkelő nap fényében fürdő fiú sziluettje nem fogadta.

Üres érzés volt.

- Hé, Bakogou, minden okés? Elég letörten festesz, haver. - Kirishima aggódó hangja zökkentette ki emlékeiből, aki Kaminarival és Minával együtt állt meg a szőke mellett. Három perc. Még csak el sem szakította tekintetét a folyamatosan járó óramutatóról, morogva vonta meg a vállát.

- Egész hétvégén gyakoroltam, fejlesztettem a képességem. Nektek is így kellene tennetek, ha nem akartok lemaradni. Ennél is jobban - tette hozzá, szinte erőszakkal szakítva el szemeit az óráról, hogy idegesen a vörös barátjára pillantson. - A világon semmi bajom.