Everything for You

11. rész: Karamella

- Hé, nézd meg őket, milyen aranyosak!

- Psszt, halkabban!

- Szerintetek mennyire lesz mérges rá, mikor megtudja?

- Gyorsan, csinálj egy képet!

- Annyira furcsa őket így látni. Talán történt köztük valami?

A nap már felkelőben volt, mire Dekuék visszaértek a kollégiumba, így szinte semmi idejük nem volt alvásra. Néma csendben váltak el egymástól és lopakodtak fel szobáikba, nehogy bárki is tudomást szerezzen, hogy ennyi ideig kilógtak. Senki sem vette észre őket, mindenki mély álomba merülve aludt, tudva, hogy másnap délelőtt edzés vár rájuk. Mindenki, kivéve ők ketten. Mert ők alvás helyett inkább az erdőben töltötték az éjjelt. Együtt.

Deku a szobájába felérve letelepedett ágyára, pirulva emlékezett vissza az elmúlt órákra. Évek óta nem beszélgetett így Bakugouval, ennyire nyíltan, őszintén, anélkül, hogy egymásnak esnének és a fiú megpróbálná lerobbantani a fejét. Nem veszekedtek vagy épp harcoltak, és hihetetlen boldogsággal töltötte el, hogy Bakugou kimutatta felé a valódi érzéseit. Elmosolyodva állapította meg, hogy minden bizonnyal ez volt az este, amit soha, de soha életében nem fog elfeledni.

Nem harcoltak egymással. Valami egészen mást csináltak.

Vérvörös arccal túrta fejét párnájába, átölelve azt, közben felidézve az átható karamellillatot, valahányszor egykori barátja közelebb került hozzá és megérintette. A világ legédesebb illata volt ez számára, melyet ezentúl mindig érezni akart, beleszagolni, aztán belekóstolni, megnézni, hogy vajon az íze is épp ennyire mámorítóan édes.

Kénytelen volt beismerni önmagának, hogy beleszeretett Bakugou Katsukiba.

Még órákig forgolódott álmatlanul, míg végül a gondolat, hogy talán Kacchan is épp ugyanúgy érez, mint ő, felmelegítette szívét, és párnáját magához ölelve nyomta el szép lassan az álom, melyben csakugyan a fiú szerepelt, és melyben nagyon is közelről érezte az imádott édes illatát.

Nem élvezhette azonban sokáig a pihenést, ugyanis alig tíz perc múlva csörgő ébresztője húzta ki kegyetlenül álmaiból, rögtön utána pedig Iida figyelmeztette őt ajtaján kopogva, hogy az edzés hamarosan kezdődik, indulniuk kell. Ásítva öltötte fel hősruháját, nem volt ideje kialudni magát, és arra gondolt, vajon Bakugou is épp ennyire fáradt-e, mint ő. A fiú nevének gondolatára is halványan elpirult, majd gyorsan megrázta fejét. Nem szabad túlagyalnia ezt, akármilyen is volt köztük kapcsolat. Koncentrálnia kell az edzésre, és semmi esetre se a karamellre emlékeztető illatára.

Osztálytársaival együtt lépett ki a számukra kialakított harctérre, ahol a tanárok egy része már előkészítette a feladatukat. Robotok ellen kellett küzdeniük, és megtalálni a három sérült személyt, akik a segítségükre szorultak. Hamar meg is lelték a bajbajutottakat, és a legtöbb fémóriást legyőzték. Deku kifulladva nézett körül, miután elvált társaitól és az összes mesterséges ellenféllel elbánt, amelyek keresztezték útját. Fáradtan rogyott le a földre, hátát a falnak támasztva. Derűsen állapította meg, hogy már képes uralni az erejét annyira, hogy egy csontja se sérüljön. A tenyerére meredt, mely korábban újra és újra megzúzódott, most azonban tökéletesen épségben maradt.

- Te meg mit csinálsz itt? - hallott egy jól ismert hangot maga előtt, mire meglepetten nézett fel. Bakugou hősruhája kissé saras volt, és az arca is bekoszolódott a harc alatt. A homlokán egy karcolás díszelgett, szemei alatt pedig kissé szürkés karikák. Bár a fiú megviseltnek tűnt, Deku megállapította magában, hogy még így is dühítően és igazságtalanul jól nézett ki.