Everything for You

20. rész: Üresség

Óra ketyegése hallatszott a háttérből. Egyre gyorsabb, egyre hangosabb.

Mondtam már neked, hogy hogyan érzek irántad? A valódi, őszinte érzéseim. Megosztottam már veled valaha? Oh, még sosem? Soha nem árultam el? Komolyan?

Hát akkor most figyelj rám jól, mert többször nem mondom ki.

Utállak.

Mi az? Tényleg azt hitted, hogy másképp érzek irántad? Mégis, hogy mertél reménykedni? Mit vártál? Szerinted mégis miért ordítottam rád folyton? Miért nem akartam együttműködni veled? Miért harcoltam veled annyit? Miért taszítottalak el magamtól? Nem volt teljesen egyértelmű? Lefogadom, hogy tudtad. A szíved mélyén pontosan tisztában voltál az igazsággal, ami kegyetlen, ami fájdalmas, igazságtalan, de ennek ellenére mégis igaz. Csupán képtelen voltál mindezt elfogadni, tagadtad, mert mást szeretnél, az önző szíved teljesen mást akar. Tehetsz akármit, harcolhatsz velem, kihívhatsz engem, megcsókolhatsz, küzdhetsz, szeretkezhetsz velem, de az igazság akkor sem változik meg, minden igyekezeted ellenére. Ez van. Fogadd el végre. Törődj bele, sírj miatta felőlem, nem érdekel, csak legyen vége, érjen véget, nem akarom többé, engedj el, hagyj le, tűnj el, rohanj, tégy bármit, csak ne gyere a közelembe. És akkor ennyi. Vége.

Ezt érzem irántad.

Hallani akarod még egyszer, utoljára? Igazán tudni akarod? Hajolj közelebb, hogy tisztán hallhasd és felfoghasd végre.

- Szeretlek.

Az óra ketyegése hirtelen elhalt. Megállt.

*

Deku egy számára teljesen idegen szobában ébredt. Izzadságtól csöpögve ült fel, nedves arccal, hevesen lihegve, annak ellenére, hogy nem volt melege. Egy pillanatig semmit nem érzékelt a külvilágból, csupán saját légzését hallotta, ahogy megpróbálta levegőt kapkodva lecsillapítania magát. Nem emlékezett semmire, hogy mi történt, hogy hol van, hogy került oda. Mellkasához szorította tenyerét, miután lassan ülő helyzetbe emelkedett. Hosszan sóhajtott, stabilizálva szívverését. Egyszer csak valami a fehér takaróra cseppent az ölébe, apró foltokat hagyva rajta. Meglepve pillantott le, majd ráébredt, hogy az arcán végigfolyó nedvesség nem más, mint saját könnyei. Döbbenten érintette meg bőrét egyik ujja hegyével.

Sírt. Nem emlékezett rá, miért, de sírt, némán, döbbenten, hunyorogva a szemeibe sütő reggeli napfénytől. Egy ismeretlen, fehér takaróval az ölében.

Egy másodperc töredéke alatt pillantott körbe, feltérképezve a szobát, ahol az éjszakát töltötte, mielőtt minden eszébe jutott volna. A falak barátságos pasztellszínben pompáztak, kis komód állt az ablak mellett. Sötétlila szaténfüggöny lógott az üveg előtt, beengedve maga mellett a napfényt. Ezen kívül egy ezüstcsillár és egy cserepes növény volt megtalálható a szobában, semmi más. Nem tűnt otthonosnak, egy finoman berendezett hotelszoba volt, semmitmondó fehér takarókkal és paplannal, amely alól pár szőke hajtincs lógott ki.

Szőke haj. Fehér takaró. Hotel. Lift. Izzadság. Kulcs. Ujjak. Könnyek. Álom.

Egyszerre minden beugrott.

Bár ne ugrott volna be.

Deku szája elé kapta tenyerét, sokkolva meredt a mellette fekvő fiúra. Bakugou békésen aludt, mellkasa lágy ütemben emelkedett fel-le. Meglepő volt így látni - csendben, nyugodt arckifejezéssel, mintha csak nem is ő lett volna.

De nagyon is ő volt, állapította meg Deku idegesen, újra és újra végigpörgetve elméjében az előző éjszakát, amely őszintén nem tűnt semmi másnak, csupán egy vad, abszurd álomnak. Ezt viszont cáfolta a tény, hogy anyaszült meztelenül bámul le mélyen szunnyadó riválisára, aki valószínűleg maga is meztelenül hever a takarók alatt.

Deku egyetlen gondolata pedig az volt, hogy el kell tűnnie innen, amilyen gyorsan csak lehetséges. Most azonnal. Mielőtt felébred. Mielőtt felkel és felrobbantja őt, vagy ki tudja mit csinál dühében, el kell futnia, minél messzebbre, legjobb lenne, ha egyenesen kirohanhatna a világból, váljon köddé, soha ne térjen vissza. Ez tűnt akkor és ott a legjobb ötletnek Deku számára.

Elment az esze? Hogy történhetett meg az... ami történt? Elképesztő sebességgel mászott ki az ágyból, nesztelenül kapkodta magára ruháit, melyeket előző este a földre hajított. Vagy épp Bakugou lökte le őket a padlóra, miután lehúzta róla, majd... Megrázta a fejét, nem volt ideje ilyeneken gondolkodnia. El kellett tűnnie, még mielőtt késő lenne.

Mikor kilépett az a szobából, megragadva a kilincset lassan húzni kezdte azt, de félúton hirtelen megtorpant. A résen keresztül egyenesen az alvó Bakugoura látott, szomorúan pillantott rá fél szemével. Gyávának érezte magát, mint aki megfutamodik. Talán valóban az is volt. De hát mit tehetne? Lefeküdt a fiúval, aki valószínűleg semmit nem érez iránta - hisz sosem mondta, nem adott választ az ő vallomására sem - és akit reménytelenül, ostobán szeretett. Annyira szerette, hogy meghasadt a szíve, mikor nesz nélkül behajtotta az ajtót és megfordulva elindult a lift felé. Gondolatai megállíthatatlanul cikáztak.

Milyen gyönyörű az arca, mikor nyugodt. Bár kevesebbet lenne dühös. Bár többször ébredhetnék erre a látványra. Bár ne engedne elmenni.

Bár szeretne engem.

*

- Jó reggelt, Deku – morogta mély, álmos hangján Bakugou a teljesen üres szobának. Bár már éber volt, szemeit fáradt volt kinyitni, orrát nyűgösen beledörgölte a fehér párnába. Miért nem válaszol ez a rohadék? Ennyire különlegesnek érzi magát, csak mert ezt mondta neki? Nem mintha szokása lenne jó reggelt kívánni másoknak. Most mégis szükségét érezte, maga se tudta, pontosan mi okból. Vagy talán még mindig alszik? Annak érdekében, hogy felkeltse a fiút, Bakugou jobb karjával átnyúlt az ágy másik feléhez. Oda se pillantva arra számított, keze puha, kócos tincsekkel találkozik, esetleg Deku idétlenül aranyos, szeplős arcával.

Karja csupán a lepedőre hullott. Senki nem volt ott.

- Deku? - Bakugou csodálkozva nyitotta ki szemét, és azonnal felült. Döbbenten nézett körül, felfogva a tényt, hogy egykori barátjának bizony hűlt helye maradt. Összeszorította fogait.

Tudjátok milyen érzés életetek legjobb estéje után egyedül ébredni?

Üres.

Bakugou Katsuki egész addigi életében nem érzett ekkora ürességet, ahogy az ágyra pillantott, körbe a szobában, gyorsabban, hevesebben verő szívére tapasztva kezét. Egyikben sem volt semmi. Az ágy, a szoba, a szíve egyaránt üres volt.

- Ez a rohadék... - morogta, miközben belebújt levetett ruháiba és idegesen megragadta a szoba kulcsát. - Ha megtalálom, a szart is kiverem belőle. Ezt még meg fogja bánni. - Ezzel az elhatározással hagyta el a hotel épületét, egy pillanatig sem nézve vissza. Nem volt rá szüksége. 

***

Köszönöm, hogy elolvastad! Remélem, mindenkinek jól telt a karácsony. :)

Jajj sajnálom, amiért még mindig hagyom ezt a kettőt a félreértések között szenvedni. Ígérem, hamarosan jobb lesz. Gondolom nem erre számítottatok, de most komolyan, Deku drágánk egész biztosan beparázna és elmenekülne egy ilyen helyzetben, nem igaz? Főleg, ha Kacchanról van szó.^^

Remélem a rengeteg angst ellenére tetszett a rész, várok mindenféle visszajelzést.

Várlak vissza <3