Everything for You

33. rész: Poklok pokla

A szerelem maga mindig is idegen érzés volt Midoriya Izuku számára. Egy félelmetes és bizonytalan valami, ami újra és újra megrengeti a szívét. Egész életét végigkövetve kísértette ez az érzés egy bizonyos valaki iránt, és fogalma sem volt, hogyan győzhetné le. Nem tudott felülkerekedni rajta, ezért először megpróbálta szimplán elnyomni. Azonban ez lehetetlennek bizonyult, hiszen valahányszor a közelében volt, valahányszor csak megpillantotta azt a személyt, az érzés ismételten felbukkant, nyomta a mellkasát azt üzenve; engem nem tudsz legyőzni, semmi esélyed ellenem, hogy is lehetne? Hiszen már egész világokat süllyesztettem el. Én nyertem.

Olyan volt, mintha egy hurrikánt próbált volna apró szobába rejteni.

Nem számít, Deku, mert szeretlek.

A fülei zúgtak, lélegzete elakadt, és ahogy a földön ülő fiúra nézett azt várta, hogy elvigyorodjon, kinevesse és közölje vele, most aztán jól bedőlt a tréfának. Dübörgő szívvel várta, hogy a szőke gúnyolódni kezdjen, de ehelyett Bakugou fáradt mosolyra húzta ajkait és a következőt suttogta neki.

- Szaros Deku, tényleg azt hitted, hogy van valaki más? Csak te vagy. Baszki, mindig csakis te voltál.

Huh?

Mit mondott az imént?

Ha Deku abban a percben képes lett volna felfogni riválisa szavait, rengeteg mindent válaszolt volna neki. Elmondaná, hogy ő is pontosan ugyanígy érez, és számára sem volt soha senki más. Elmondaná, hogy a világot jelenti számára és még annál is többet. Elmondaná, hogy sohasem akarja ezentúl elengedni. Elmondaná, hogy minden percben boldoggá teszi őt. Elmondaná, hogy Bakugou az, aki inspirálja, és neki köszönhetően halad előre a saját útján, ahová a fiú lökte őt. Elmondaná, hogy ő teszi jobb hőssé, és ugyanez van fordítva is, mert hisz benne, hogy ketten együtt tökéletes párost alkotnak. Elmondaná, hogy hiszi, egy olyan társat lelt benne, amely örökre szól. Elmondaná, hogy még sohasem szeretett ennyire senkit, és soha nem is fog.

Annyi mindent mondott volna, de a szavak makacsul a torkában ragadtak. Képtelen volt megszólalni, helyette fojtogató zokogás fogta el, könnyei menthetetlenül hullottak alá. Nem tudta eldönteni, tulajdonképpen miért sír, olyan volt, mintha hatalmas nyomást vettek volna le a válláról, mintha az egész idáig a szíve mélyén zárva tartott hurrikánt végre valahára szabadjára engedték volna. Nem tombolt most már semmi más, a tenger lecsillapodott, és könnyek formájában hullottak a fiú szemeiből.

Bakugou lemondóan sóhajtott fel.

- Oké, most azonnal fejezd be a bőgést, mert esküszöm visszaszívom!

- De hát... Miért pont most...? - sírta Deku, mikor megérezte, hogy a másik fiú ujjai remegve bár, de gyengéden végigsimítják szeplős arcát. Beledőlt az érintésbe, mélyen az emlékezetébe vésve a bőrének melegét. Bakugou megvonta a vállait.

- Nem igazán tudom. Talán mikor az ember a halál szélére kerül, őszintébb lesz, mint valaha. Valami azt súgta nekem, gyerünk, tedd meg, mert ha most nem mondod ki, több esélyt már nem adunk. - Az utolsó mondata után köhögés fogta el, azonban ez alkalommal nem folyt ki vér a szájából. Deku másodpercek alatt gondolkodott és döntött. El kellett menekülniük amilyen gyorsan csak lehet, ha újra hallani akarja a szavakat, melyek megváltoztatták az egész életét.

- Én viszont még jó sokszor akarom hallani, hogy egyáltalán elhiggyem, szóval addigis életben kell maradnod, és minél hamarabb ki kell jutnunk innen. - Ahogy Deku felállt, a sebesült elkeseredett kifejezéssel próbált feltápászkodni. Felnyögve zuhant vissza a betonra.

- Nem hiszem, hogy képes vagyok felállni - közölte halkan, és Deku pontosan tisztában volt vele, mennyire gyűlöli elismerni azt, hogy valami nem sikerül neki.