Everything for You

26. rész [+18]: Szabad?

FIGYELEM!

A fejezet korhatáros jeleneteket tartalmaz! Akik nem bírják az ilyeneket, ugorják át a fejezetet!

***

Vízcseppek gördültek le Deku gömbölyű részein, befutva hosszanti íveibe, majd tovább haladva elvesztek görbületeiben és mélyedéseiben. Testének vonalát követve futottak végig a fiún, és Bakugou azon kapta magát, hogy kezei bőszen követni kezdték eme apró cseppeket. Felfedezni riválisa testének minden részletét, minden hibájával és tökéletlenségével együtt mégis maga volt a tökély. Bakugou maga is vízcseppé szeretett volna válni, sebesen végigfolyni a fiú izmain, körülölelni nedves bőrét, követni teste összes domborulatát.

A víz lassan lemosta a sarat a két egymásba kapaszkodó fiúról, ám ezt még csak észre sem vették. Ahogy ők maguk letisztultak a sártól és vértől, tekintetük egyre inkább elködösödött, elveszve a másik egyszerre ismerős és ismeretlen részeiben. Nem láttak semmi mást, csupán egymást.

Mert bár lehunyta szemeit, Bakugou mégis látta maga előtt Dekut. Érezte ízét, nedves kezeinek puha tapintását, nyelvének síkosságát. Ugyancsak érezte, hogy keményedéseik egyre csak összesimulnak, egymáshoz préselődnek, újra és újra, amíg már egyikőjük sem kapott levegőt.

Elméje kizárta a zuhany zaját, ahogy az vízesésként hullott rájuk a magasból. Az egyetlen, amit hallott, az Deku hangja volt, ahogy szaggatottan nyögött fel az élvezettől, képtelen lévén egy értelmes szót is kiejteni. Kibogozhatatlan és irányíthatatlan nyögései úgy izzították fel Bakugout, mintha bőre alatt égne fel az összes eddig visszafolytott érzelem, és lángra kapva a felszínre kerültek, hogy ott aztán hirtelen irányíthatatlanná váljanak. Kontrolhatatlan csókját puszta vágy vezérelte, fogaik összekoccantak, ajkaik eszeveszett gyorsasággal nyíltak szét, nyelveik értelmetlenül csatáztak a semmiben.

Már rég nem irányítottak semmit. Testük mintha magától mozgott volna, és minden erejükbe telt, hogy hangjukat visszafogják. Deku halk nyögései visszhangzottak a helyiségben, további kusza csókokra ösztönözve Bakugout, és arra, hogy keze végre a fiú keményedéséhez fusson.

Deku ekkor felszisszent, éles hangja szinte fájdalmasan csengett füleiben, mire a szőke azonnal visszahúzódott. Karjaival maga mögé nyúlt és elállította a vízáradatot.

- Kacchan... - suttogta a hirtelen beállt csendbe, és egykori barátja kifejezését vizslatta. Bakugou tekintete különös volt. Idegen. Régen mindig mást látott vérvörös szemei csillogásában: önteltséggel pillantott rá, undorral, gyűlölettel körítve. Ezt látta benne, ennyit tudott kivenni belőlük, hamisan. A fiú mindig elszánt, jeges, mégis lángra kapott pillantást adott neki, éppen ezért csodálkozott el egy pillanat erejéig azon, amit maga előtt látott.

Nem szokta meg, hogy Bakugou Katsuki aggódó tekintettel mered rá, egyenesen rá. Nem is akarta soha megszokni.

Kacchan, ne aggódj értem, akarta mondani. Nem szeretném, hogy így kelljen érezned irántam. Hiszen bármit elviselek, mikor itt vagy mellettem. De csak abban az esetben, ha utána nem hagysz el. Csak ha itt maradsz, vizesen, szárazon, nem számít, simulj csak hozzám, érezz engem, leheld leheletem, hadd kapaszkodjak beléd, hadd szálljon el minden fájdalmam pusztán csak azért, mert te itt vagy velem.

- A lábam - szólt helyette, kezeivel megragadva a fiú vállait. - Azt hiszem, felsértettem a combomat az összeütközésünk során, és ahogy megfeszültem, elkapta a fájdalom. Semmi gond, Kacchan, jól vagyok. Számtalanszor megsebesültem már, jóval súlyosabban ennél, és nézd, még mindig itt állok... - kezdett el motyogni zavart fejjel, amit Bakugou legszívesebben leordított volna. A kis rohadék már megint nem gondol saját épségére.