Everything for You

1. rész: Ébredj fel

Mikor kinyitotta a szemét és megpróbált felülni, éles fájdalom hasított a karjába. Képtelen volt megmozdítani, úgy tűnt, eltört. Próbát visszaemlékezni a történtekre, de emlékeire köd ülepedett. Képtelen volt rendesen gondolkodni, a feje biztosan beleütődött valamibe korábban. Körülötte szállt a por, mindenhol törmelékdarabok voltak elszórva. Úgy tűnt, harcot vívtak ezen a helyen. Az ellenség már nem volt jelen, a távolban mozgolódást vett észre. Elkapták volna a tettest? A sziklák és a szilánkok között egy alakot vélt felfedezni, aki mozdulatlanul feküdt a földön. Az arcát lefelé fordította, de azonnal felismerte a hullámos, sötétzöld haját. A hősruhája több helyen is kiszakadt, vér borította a testét és a talajt körülötte egyaránt.

Huh? Deku? Ő meg mit...

Bakugou fejébe fájdalom hasított, ahogy sorban bevillantak az emlékképek. Épp a kollégium felé tartott, mikor belefutott a riválisába. Mikor ordítozni kezdett vele, hirtelen felbukkant egy szörnyszerű alak és megtámadta őket. A környék teljesen üres volt, csak önmagukra számíthattak. Megpróbálta felrobbantani a szörnyet, de az ellenség gyorsabb volt, elkapta őt az egyik csápjával, majd teljes erőből a földhöz vágta. Utána minden elsötétült. Az utolsó, amit látott, hogy Deku dühösen elordítja magát, és teljes erejével nekiront támadójának. Mégis mi történhetett ezután?

Remegve bár, de feltápászkodott és karját szorítva odavonszolta magát a fiúhoz, amilyen gyorsan csak tudott. Deku még mindig teljesen mozdulatlan volt. Bakugou rettegett. Ha történt vele valami...

Lerogyott mellé, és egy kezével magához húzta az ölébe. A szemei le voltak hunyva, az arcán sár és vér keveredett össze.

- Deku? - A fiú nem reagált semmit, mire Bakugou megragadta és enyhén magához szorította.

- Deku! Deku, hé! - A hangja remegett, majdhogynem elcsuklott. - Ne, ne, ne, ne, ne, ne – suttogta idegesen. Ez nem történhet meg, nem lehet igaz. - Hallasz engem, igaz? Mondj valamit! Az istenért, kérlek mondj valamit!

Deku feje mozdulatlanul nyugodott a másik fiú ölében. Úgy tűnt, mint aki soha többé nem szólal meg. Bakugou érezte, hogy a könnyek megállíthatatlanul végigfolynak az arcán, egyre csak több és több. Hosszan felordított, aztán lihegve, sírva könyörögni kezdett.

- Ébredj fel, Deku! Kérlek! Kérlek a rohadt életbe! Hisz mindig felállsz, akárhányszor csak elesel. Nem halhatsz meg, érted? Nem teheted meg ezt velem! Még csak egy esélyt se adtál... Egy esélyt, hogy bocsánatot kérhessek. Szóval állj fel, légyszíves! Könyörgöm - a hangja ekkor elcsuklott, és csak sírt tovább. Úgy érezte, összeroppant szíve, alig tudott lélegezni. A könnycseppjei lehullottak Deku arcára és elkeveredtek az azon végigfolyó vérrel.

Bakugou még egy ideig ült így sírva, mikor egy erőtlen, nagyon jól ismert hangot hallott.

- Ka...cchan? - A fiú lenézett rá, és látta, hogy Deku szemei résnyire nyitva volt voltak és értetlenül figyelték őt. - Te vagy az, igaz? Kacchan?

- Deku! - Az egész teste megmerevedett a meglepettségtől, hirtelen a sírást is abbahagyta. - Én vagyok! Itt vagyok! Ne aggódj, azonnal hívok segítséget, addig is ne mozogj! Nem lesz semmi baj, én majd... - hadarta, de félbe lett szakítva osztálytársa értetlen szavai által.

- Huh? Kacchan, te csak nem... Te sírsz? - Lassan felemelte összezúzott kezét és megérintette a másik fiú még mindig könnytől nedves szemét. - Mi? De hát miért? Hisz nem ez az, amit mindig is akartál?

Bakugou szívébe erős fájdalom hasított a szavai hallatán. Szemei kikerekedtek, lélegzete elállt. Olyan érzése volt, mintha valaki teljes erőből képen vágta volna, majd kegyetlenül a földbe rugdosta volna. Megszámlálhatatlan alkalommal, újra és újra. Majd ráébredt, hogy mindezt ő okozta. Mindent ő maga okozott. Az összes fájdalmat, az összes ütést és rúgást. Miért nem ugrassz ki az ablakon inkább? Te haszontalan Deku. Hisz nem érsz semmit, jobb lenne, ha megtennéd. Na, gyerünk! Ugorj! Még erre sem vagy képes, igaz? Egy ilyen szerencsétlenségre, mint te nincs szüksége a világnak. Te utolsó szemét. Bárcsak eltűnnél. Bárcsak nem lennél. Bárcsak meghalnál, Deku. Az emlékek nagyon is élesen éltek benne, és tudta, hogy Dekuban is. Tehát a riválisa végig ebben a hitben volt? Az, amit mindig is akart.

Belehasított, mi mindent is tett vele. Emlékezett minden egyes tettére és szavára, amivel valaha bántotta őt. Felfogta mit tett, nem mintha eddig nem realizálta volna. Egyszerűen most ütött vissza. Olyan hatalmas erővel, hogy úgy érezte, összeroppan. Tudta, hogy mindezekért sosem kap már megbocsájtást. Mit is gondolt? Milyen hülye lenne képes ezek után elnézni mindent? Nem lehet.

Az, amit mindig is akart. Nem, ezt nem akarta. Mozdulatlanul nézett le Dekura, akinek karja visszahullott a földre és lassan lehunyta szemeit. Bakugou nagy lélegzetet vett.

- Nem! - ordította teljes erőből. Nem volt biztos benne, hogy a fiú még hallja a szavait, de még jobban magához ölelte és folytatta. - Nem akarom ezt! Tudom, hogy így gondolod, de tévedsz. Én... Nem utállak, ezért... - hangja újra és újra elcsuklott, de beszélt tovább, remélve, hogy mondandója eljut hozzá. - Maradj velem, kérlek. Maradj, hogy elmondhassam, sajnálom. Mindent sajnálok. Maradj, hogy jóvá tehessem az eddigieket. - Érezte, hogy ismét sírni kezd, de nem érdekelte. Hallotta, hogy a közelben többen is sietős léptekkel közelednek feléjük.

- Deku – suttogta, mire az ölében fekvő fiú szája megremegett. Anélkül szólalt meg, hogy kinyitotta volna a szemeit.

- Kacchan. Olyan boldog vagyok. - Egy pillanatra elmosolyodott, majd eszméletét elvesztve újra mozdulatlanná dermedt. 

***

Köszönöm, hogy elolvastad. Nagyon örülnék, ha leírnád nekem a véleményedet, esetleg kritikádat. Ha van egy szabad perced, mindenképp tedd meg. És ne aggódjatok, folytatás várható :)

Várlak vissza <3