Everything for You

22. rész: Harcolj vagy fuss

Léteznek olyan pillanatok életünk során, mikor az idő egyszerűen láthatatlanul lelassul. Mikor mindent máshogyan érzékelünk, a megszokottól eltérően. Bárki azt mondaná, hogy ahhoz, hogy ilyesmit érezz, valami rendkívülinek kell történnie, ez azonban nem teljesen igaz. Van, hogy néha elég egy mindennapi látvány, egy arc, amit egész életünkben ismertünk, egy személy, akit minden nap látunk. Egyetlen apró, kívülről átlagosnak tűnő pillanat is lelassíthatja az idő járását. Semmi különleges, talán csak egy érintés, egy lélegzetvétel, elhaló sóhaj. Egy tekintet. Bármi lehet, mely bár az időt lassítja, szívünket mégis gyorsabb tempóra váltja.

Amikor a smaragdzöld szempár találkozott a rubintvörössel, pontosan ez történt.

Még mielőtt feleszmélt volna, Bakugou összeszorított fogakkal figyelte, hogy Deku mögött közvetlenül egy álmos Aizawa lépett be a terembe, behajtva az osztályterem ajtaját. Mikor a kilincs kattant, az idő újraindult és a világ ment tovább.

- Mindenki a helyére - szólt üdvözlés helyett határozott, mély hangján osztályfőnökük, nem rejtve a tényt, hogy sokkal szívesebben lenne bárhol máshol, mint velük. Deku elszakítva tekintetét riválisától, szófogadóan sietett helyére, elhaladva Bakugou padja mellett. A szőke összeszorította ökleit. Hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne essen neki azonnal a fiúnak. Érezte, hogy közel van, annyira közel, hogy elég lenne kinyújtania karját, megragadhatná, felrobbanthatná, vagy akár megcsókolhatná, egyetlen ezredmásodperc alatt. Egyiket se tette meg. Majd később.

Bakugou számára még sohasem telt ilyen lassan egy tanóra. Kivétel nélkül mindig odafigyel a tananyagra, és azonnal meg is jegyzi azokat, hogy később ne kelljen vele szarakodnia. Egyszerű. Most azonban gondolatai máshol járta, szemei és a tábla közt pedig mintha köd lebegett volna. Hátra akart nézni minden egyes pillanatban. Szembenézni a fiúval, aki összetörte a szívét. Ezt akarta tenni, semmi más nem érdekelte.

És mikor Aizawa befejezte az órát, és a teremből kilépve behajtotta az ajtót maga mögött, Bakugou felrobbant. Nem várt tovább. Most vagy soha. Ő nem gyáva, aki elfutna, még akkor is, ha a saját érzései elől kellene rohannia. Nem futamodik meg. Nem, ő meg fog küzdeni velük. És ő fog nyerni. Mint mindig.

- Deku! - fordul hátra, hangjával és tekintetével ölni tudott volna, ha képes lenne rá. Dühvel csorduló szavai hatására az említett félve rezzent meg, arca elsápadt. - Hadd kérdezzek tőled valamit, te rohadék kocka. Szerinted miért csókoltalak meg? - ordította teljes erejéből. Deku állkapcsa enyhén szétnyílt, mikor realizálta, hogy a jelenetet mindegyik osztálytársa figyelemmel kíséri. És mindegyikőjük elképedve meredt rájuk, várva, hogy magyarázatot kapjanak. Nem kaptak.

- Ka... Kacchan, halkabban, kérlek! Mindenki minket néz! - bár a fiú suttogott, az elnémult teremben nem volt sok haszna. Mindenki világosan hallotta, hogy nem tagadta le Bakugou szavait.

- Le van szarva, válaszolj a kibaszott kérdésre! - Felállt székéről, és előrehajolva meredt Deku sápadtfehér arcára, aki a létező minden irányba nézett, csak rá nem. Hát így állunk, gondolta mérgesen Bakugou, remegve az idegességtől. Újra ott tartanak, mint annak idején, régen. Újra álltak a falak köztük, újra nem tudtak rendesen kommunikálni egymással, újra nem érheti el őt. Mintha mi sem történt volna. Eltűnt, a múlt megszűnt, vagy soha nem is volt, és egyedül csak ő maga ragadt volna benne? Képzelte? Álmodta?

Deku egy szót sem szólt kérdésére, és Bakugou hirtelen elgondolkodott, hogy vajon valóban az egészet csupán csak álmodta-e.

- Rendben, úgy tűnik, nem tudod. - Fogait csikorgatva dőlt mély előrébb, hogy betöltse a fiú egész látóterét. Deku szemeiben mintha látta volna, hogy az egész nem álom volt. - Tehát szerinted valakivel ilyen lennék, akit ki nem állhatok? Megfognám a kezét? Lefeküdnék vele? Azt gondolod, ezt bárkivel megtenném, mindegy, hogy ki a franc az?! Hogy csak úgy ok nélkül csináltam ilyeneket veled? Te idióta... Megmutatom én neked, hogy mikor feltételezgess rólam ezeket. Kihívlak! Ma, délután, az akadémia mögött. Te és én. Az utolsó lélegzetvételig megküzdök veled, ha kell. Most nem futamodhatsz meg...újra. - Mikor befejezte mondandóját, a válasszal mit sem törölve elhajolt Deku elől, felkapta táskáját és zsebre vágott kézzel a terem kijárata felé kezdett sétálni. Mindenki némán követte tekintetükkel, senki sem mert megszólalni. Senki nem is tudott, képtelenek voltak követni a szőke szavait. Vagy épp elhinni azokat.

Mielőtt Bakugou elhagyta volna az osztálytermet, egy pillanatra megtorpant az ajtóban és hátranézett. Hangja ez alkalommal lényegesen nyugodtabb volt., és bár lehet, hogy egykori barátja csak odaképzelte, de valahogy szomorúnak is hangzott.

- Ismét meg fogsz velem küzdeni, és tudod, hogy miért? - Megvárta, hogy Deku megrázza a fejét. Félig-meddig elégedetten vigyorodott el. - Mert úgy tűnik, hogy soha máskor nem értjük meg egymást, csak amikor harcolunk. - ezzel pedig kilépett a teremből, nem törődve a döbbent arcokkal vagy Deku válaszával. Bár szavai határozottságtól csengtek, igazából közel sem volt biztos benne, hogy riválisa valóban el fog jönni a párbajra.

*

Deku eljött a párbajra.

Késve bár, de Bakugou igenis meghallotta a fiú lépteit maga mögött, megfordulva pedig egyenesen szembe találta magát egy meglepően elszánt tekintettel. Smaragdzöld lángok.

- Nézd csak, ki nem futamodott meg. Erre őszintén nem számítottam, mostanában elég megszokott tőled a gyávaság. - Elégedetten vigyorodott el, kihízva kezeit zsebéből. Készen állt a harcra. Istenem, még sohasem állt ennyire készen. Csillapítani próbálta légzését és lelassítani dübörgő szívverését. Öklei szikráztak.

- Kacchan, megbeszélhetnénk, nem kell minden egyes problémánknál összecsapnunk egymással. Mi lenne, ha... - kezdte, de a másik fiú értetlenül szakította félbe.

- Hah?! Most bezzeg tudnál beszélni? Nem érdekel, nem ezért jöttem ide. Tagadhatod felőlem, de máshogy nem tudjuk megoldani. Küzdj meg velem, Deku, itt és most! Használd már a kibaszott lángokat a szemeidben ahelyett, hogy baromságokat mondasz. - támadó pozícióba helyezkedett, térdeit behajlítva, ujjait feszesen tartva várt.

- Mivel lenne jobb, ha párbajozunk? Ez nem megoldás... - Deku bizonytalannak tűnt, de ennek ellenére egy lépést sem hátrált. A szél gyengén fújta kósza fürjeit, ahogy a mérgesen meredő Bakugoura pillantott.

- Igenis megoldás! Nem társalogni vagyunk itt. Ne jópofizz velem azok után, amit tettél. Vállald a felelősséget, és támadj! Vagy elsétálsz, vagy harcolsz, más lehetőséged nincs.

Valóban nem volt. Küzdesz vagy veszítesz. Ez a világ törvénye, bármilyen egyszerűnek is hangzik. És alighanem ez volt Bakugou Katsuki törvénye is.

Deku sóhajtott. Rendben, úgy tűnik ez elől nem menekülhet. Éles tekintettel mondta ki szavait lesz, ami lesz alapon. Most már semmi sem fogta vissza. Torka kiszáradt, teste parázslott. Hát hadd égjen.

- Soha nem adsz nekem lehetőségeket, Kacchan. Legyen hát, harcoljunk.

És amint kimondta szavait, Bakugou kilőtt a helyéről, és enyhe füstöt hagyva maga után egyenesen a fiúra támadt. 

***

Köszönöm, hogy elolvastad!

Jobban belegondolva ebben a részben szinte a világon semmi sem történt, de ígérem, hogy a következő fejezet határozottan jobb lesz és eseménydúsabb. Itt lett volna vége az előző résznek, de mint mindent, ezt is ketté szedtem a hossza miatt. Az ilyen átvezetőjelenetek nem az erősségeim, de azért majd várjátok ki a végét. (Bakunak semmi szégyenérzete :)) Bármilyen véleményt, kritikát szívesen fogadok.

A folytatás már készül, lassan, de biztosan. Legyen szép napod!^^

Várlak vissza <3