Everything for You

3. rész: Eső és mosolyok

Az eső makacsan kopogott a kollégium ablakán, a nap sugarai nem érték el a földet a viharfelhők vastag fátyla miatt. Az épület előtt egy taxi várt, benne egy bőrönddel, melynek tulajdonosa épp az osztálytársaitól búcsúzkodott.

- Ne aggódjatok, hamarosan újra találkozunk. Az orvosok utasítása szerint csupán csak egy hónapig kell otthon maradnom, hogy helyre jöjjek. Egy pillanat alatt el fog telni, meglátjátok - Nagy mosollyal ölelte meg a többieket, osztálytársai pedig óvatosan viszonozták a gesztust, vigyázva a fiú bekötött testrészeire. Rengeteg gyógyítóspecialistát alkalmaztak, hogy megmentsék Deku életét. A sérülései nagyon súlyosak voltak, így a kezelések után a kórház orvosai és a tanárok egyaránt úgy döntöttek, hogy a sebesültnek időre és pihenésre van szüksége mielőtt folytatná tanulmányait a hősakadémián. Úgyhogy hazaküldték a fiút a végtelenig aggódó édesanyjához.

Deku elbúcsúzott mindenkitől, pontosabban majdnem mindenkitől. Azon a napon, mikor felébredt, nem volt mellette senki. Mégis, egy ismeretlen oknál fogva nem fogta el a magány. Bár maga sem értette, miért, de mélyen belül úgy érezte, mintha valaki végig őrizte volna. Még egyszer körülnézett, keresve egy bizonyos szempárt.

- Srácok, izé... Kacchan hol van? Miért nem jött el? - Osztálytárai egymásra néztek, remélve, hogy valaki tud választ adni. Ám senki sem szólalt meg, sorban sütötték le szemüket. Nem tudták, hogy merre lehet, de nem jött el. Nem érdekelte őt a dolog. Biztosan volt jobb dolga is. Mégis mi oka lenne eljönni elbúcsúzni? Deku gondolatai egymást keresztezték, és mindegyik egyre jobban elszomorította őt.

- Nem számít - erőltetett mosolyt az arcára, majd megfordult, megragadva a kollégium bejárati ajtajának kilincsét. - Sziasztok! - intett vissza még egyszer, majd kilépett az esőbe.

A távolban villám szabdalta ketté a sötét égboltot, ahogy lassan a rá váró taxi felé sétált. Az eső egyre csak zuhogott, és minden egyes cseppjével egyre jobban fájt a fiú szíve. Magában szidta magát, mégis mire számított, hogy riválisát érdekelni fogja egy kicsit is, hogy hogy van? Baromság. Sohasem érdekelte. Mi értelme volt remélni, hogy talán aggódik érte? És miért fáj ennyire a tudat, hogy mégsem? Észre sem vette, hogy miközben kinyitotta a jármű ajtaját, már nem csak az esőcseppek gördültek végig az arcán.

- Deku! - A távolból hirtelen egy hangot hallott, melyet elnyomott a vihar zaja. Megfordult, keresve az őt szólító illetőt. Valaki rohant felé. Egy ismerős alak lélekszakadva sietett felé a zuhogó esőben. Sétálni kezdett felé, lassan csökkentve a köztük lévő távolságot. Szemei döbbenten bámulták a felé közeledő személyt, mintha csak szellemet látna. Elállt a lélegzete, szíve viszont felgyorsult.

- Kacchan – suttogta hitetlenkedve, olyan hangerővel, hogy csak ő maga hallotta. A fiú lefékezett közvetlenül előtte, és térdére támaszkodva lihegett. Ám tekintetét egy pillanatra se vette le Dekuról.

A két fiú egymással szemben állt, bőrig ázva az esőben, szemeik összekapcsolódtak, érzéseik felkavarodtak, és abban a pillanatban egyikőjük se tudta pontosan, mit is kéne mondaniuk. Mindkettőjüknek túl sok mondanivalójuk volt, de a szavakat az összekuszált érzelmek kimondatlanná tették.

- Mit keresel itt? - szakította meg a csendet Deku.

- A kórházból jövök. Nem tudtam, hogy ma engedtek ki. Az orvosok azt mondták, hazaengedtek, ezért siettem ide.

- Értem. - Deku nem tudta megállapítani, hogy mire gondolt Bakugou. Nem tudta, hogy a fiú miért jött ide pontosan. De egy dolgot tudott; a szavai hallatán valami megmagyarázhatatlan boldogság töltötte el. Hiszen kereste. És eljött. Ez volt minden, ami abban a pillanatban fontos volt neki. Ami számított. És ami boldoggá tette. - Hát akkor... Viszlát, Kacchan – indult volna vissza a taxihoz, ám hirtelen egy kar ragadta meg a csuklóját. Visszafordult, és Bakugouval találta szembe magát, aki egészen közel állt hozzá.

- Várj, Deku... - A fiú mintha bizonytalan lett volna. Márpedig még soha nem látta őt bizonytalannak. Kíváncsian nézett vissza rá. - Én... Azon a napon, mikor láttalak megsérülni, kiakadtam. Azt hittem, itt a vége. Hogy többé nem látlak, nem vagy ott a teremben, az edzéseken, a küldetéseken. Hogy nem versenyzel velem, nem csinálsz mindenféle faszságot és töröd össze magad. Hogy nem fogok majd rád ordítani vagy kihívni téged küzdeni. És én ezt nem akartam. Hogy... vége legyen. - Egészen halkant beszélt, hangja pedig meg-megbicsaklott. De Deku tudta, hogy végre az őszinte érzéseiről beszél. - Tehát ezt akarom mondani, hogy izé... Vigyázz magadra. És ha még egyszer ilyet csinálsz, kinyírlak.

Deku pár másodpercig döbbenten meredt rá. Hallották az eső kopogását körülöttük, ami bár egyre csak zuhogott, és a víztől teljesen eláztak, az általában össze-vissza meredő hajkoronájuk lelapultak, a hideg levegőn pedig egészen átfagytak, mindez abban a pillanatban mégsem zavarta őket. És akkor Deku tett a fiú felé egy lépést, megszüntetve a köztük húzódó távolságot, kinyújtotta azt a karját, mely kötés nélkül maradt, és magához ölelte Bakugout. Nem szólt semmit, csak óvatosan megszorította őt, majd mielőtt az egykori barátja bármit is reagálhatott volna rá, hirtelen elengedte és hátrébb lépett.

- Vigyázni fogok. Tudod, aznap talán majdnem meghaltam, az életem egy apró pengeélen táncolt, de ott, abban a pillanatban mikor az öledben feküdtem, és tudtam, hogy mellettem vagy, elszállt a félelmem. Nem aggódtam, tudtam, hogy minden rendben lesz. És nem hittem, hogy itt a vége. Hisz te ott voltál.

Ezzel megfordult, és az autóhoz sétált, mielőtt Bakugou bármit is reagálhatott volna. Sietve kinyitotta a jármű ajtaját, és érezte, hogy arca lassan elvörösödik. Gyorsan hátrafordult, hogy intsen még egyet a még mindig döbbenten álló osztálytársának. Ráemelte a szemét, és abban a pillanatban tűnt fel neki a változás. A szíve ismét megdobbant.

Az eső elállt.

Bakugou pedig egyenesen őt nézte, és mosolygott.

Deku pedig egy másodpercig meglepve bámult vissza rá, majd határtalan örömmel, csillogó szemmel viszonozta a mosolyát. Azt a gyönyörű mosolyt.

Majd beszállt a taxiba, a következő pillanatban pedig az autó elindult. Bakugou egy darabig csendben követte tekintetével, majd sóhajtott egyet, elindult a kollégium ajtaja felé és zavartan beletúrt a hajába.

- Idióta. Mégis mit csinálok? Gyere csak vissza, Deku, és ezt még visszakapod. 

***

Eredetileg nem így terveztem ezt a fejezetet, ez a jelenet csak egy fél résznyi lett volna, de a sztori kissé elhúzódott. Remélem, hogy tetszett nektek. Visszajelzést most is értékelnék, ha elolvastad, írd le bátran a véleményed. :)

Várlak vissza <3