Everything for You

28. rész: Illúzió

Egy kísértetiesen ismerős hang és a reggeli napfény vakító sugarai keltették fel Bakugout, aki bágyadtan nyitotta ki szemeit a felé idézett mondat hallatán. A vöröses hajkoronát megpillantva fáradtan hunyorított, először fel sem ismerve osztálytársát - barátját? Nem volt biztos a barátság fogalmában, de ha nem is ismerte volna el soha az életben senkinek, igenis annak tekintette a furcsa mosolyú srácot. Most is ugyanolyan idióta vigyorral meredt rá, mint mindig. Egyike azon kevés idegesítő dolgoknak, amit elviselt.

Megszokta már, hogy barátja néha átugrik hozzá felébreszteni őt, mielőtt elkezdődne a tanítás. Nem mintha neki megmondhatná bárki is, hogy mit csináljon, de mégis jól jön valaki, aki figyeli reggelente az időt. Még akkor is, ha az illetőnek tűhegyes fogai vannak.

Semmi furcsa nem volt ebben. Mégis mire érti, hogy nem számított? Vagy csak ugyanolyan barom, mint mindig, és csupán ugratja őt? Épp álmosan fontolgatta, hogy kirobbantja a fiút a szobából, amikor megérzett valamit a mellkasán. Pontosabban valakit.

Egy másik, közvetlenül rajta fekvő fiú mocorgásának hangját hallotta meg. Megfagyott benne a vér.

Oh, tényleg. A szaros Deku vele aludt.

Erre ő maga se számított volna.

- Én az istenért sem akartalak titeket megzavarni srácok, de hamarosan indulnunk kellene az akadémiába. Mindjárt itt sem vagyok, de azért... Bakugou, igazán mesélhettél volna a románcotokról! Milyen férfias! - Vörös szemei lelkesen csillogtak, kezeivel pedig hevesen gesztikulált miközben beszélt.

- Te most annyira halott vagy – morogta mérgesen Bakugou, felülve lecsúszott válláról a takaró. Kirishima megkönnyebbülten állapította meg, hogy van rajta felső. Elképzelni sem akarta, mi mindent csináltak vagy épp nem csináltak ezek ketten.

Mikor tekintete barátja arcára irányult, megkönnyebbülése azon nyomban elszállt. Bakugou pontosan úgy nézett ki, mint aki felrobbanni készült a szó legszorosabb értelmében. Nagyon gyorsan ki kellett jutnia a szobából, mielőtt még nem késő.

- Mi a francot beszélsz, kinek van románca?! Meghaltak a már amúgy is pusztult agysejtjeid vagy mi a fasz? Nem láttál itt semmit, most pedig húzz innen mielőtt kinyírlak! - A fiú olyan hangosan ordított, hogy valószínűleg az egész kollégiumhoz eljutottak szavai. Osztálytársai már beletörődtek, hogy a nap bármelyik részében számíthatnak efféle kirohanásokra. Egy idő után megtanulták ignorálni azokat.

- Kacchan? - Egy halk hang szólalt meg közvetlenül mellőle, azon nyomban elhallgattatva őt. Deku a kiabálástól felkelve ült fel az ágyon, szemeit dörzsölve próbálta leküzdeni a nap vakító fényét. Kusza haja rendetlenebb volt, mint bármikor, felsője széle oldalra csúszott; de legalább volt rajta valami, állapította meg magában Kirishima. Megnyugtató.

Lopva Bakugoura pillantott, és döbbenten vette észre, mennyire megváltozott barátja kifejezése, ahogy az ébredező Dekut bámulta. A pár pillanattal ezelőtti mérges arca most lágyan pillantott azokba az álmos, zöld szemekbe. Az összes vonása lecsillapodott, egészen más, új ember lett belőle. Úgy bámult a fiúra, mint aki nem hiszi el, hogy tényleg ott van, mellette, egyetlen karnyújtásnyira, és Kirishima egy másodperc erejéig biztos volt benne, hogy Bakugou azt a tényt is elfelejtette, hogy nem csak ketten tartózkodnak a szobában. Számára csak az a fiú létezett, akivel határozottan állította, hogy még csak véletlenül sincsen románca.

Pontosan tisztában volt vele, hogy Bakugou és Deku kapcsolata nem volt éppen zökkenőmentes. A két osztálytársa nem egyszer kapott össze, és senki más körülöttük nem értette a köztük lévő feszültség mivoltát. És bár legjobb barátja lobbanékony természeténél fogva időről időre ordított a szeplős fiúval, mégsem tűnt úgy, mintha igazán utálná őt. Az évek alatt olyan messzire kerültek egymástól, hogy hamuvá égtek a köztük átnyúló hidak, és képtelenek lettek normálisan kommunikálni egymással. Kíváncsi lett volna rá, mégis hogyan jutottak el idáig.