Everything for You

8. rész: A múlt árnyai

Édes.

Maga sem tudta, miért, de ez volt a legelső szó, amely a gondolataiba költözött, amikor is magához húzta a döbbenettől megdermedt Dekut. Talán az illata? Vagy maga az érzés, melyet a fiú közelsége váltott ki? Esetleg, ha bele is kóstolna, akkor szintén ez a szó illene rá leginkább? Fogalma sem volt, de elhatározta, hogy később kideríti.

Édes.

A pillanatban, mikor Bakugou megölelte Dekut, összesen két dologra ébredt rá. Először is, rájött, hogy a csókjuk teljesen más volt, mint az ölelése. Olyan gyengédséggel húzta magához, mintha egy pillanat alatt ezer apró darabra hullhatna, melyeket esélytelen újra összeilleszteni. Márpedig ő semmi esetre se akarta Dekut újra szétesve látni.

A második gondolata nehéz súlyként telepedett az elméjébe. Eddig fogalma sem volt róla, de a pillanat hevében megvilágosodott. El akarta magától taszítani Dekut. Megfenyegette, leordította, azt mondta neki, hogy soha többet ne nézzen rá, ne szóljon hozzá, ne menjen oda hozzá, sőt, még csak ne is gondoljon rá. Ezt parancsolta neki, de mindeközben semmi ilyesmire nem vágyott. Rájött, hogy a szavai saját magának szóltak. Csupán önmagát akarata távol tartani Dekutól. Nehogy véletlen ezer darabra hulljon az ő kezei által.

Vajon, ha tovább öleli, akkor mindez semmivé válik?

- Ka... Kacchan, mit csinálsz? - zökkentette ki riválisa döbbent hangja a gondolatai közül.

- Kussolj, csak... Gyere kicsit közelebb. Baj lenne, ha egy ideig így maradnánk? - kérdezte kételkedve, kissé bizonytalanul Bakugou, felkészülve az elutasításra. Deku mindjárt eltolja magától, hisz fél tőle, egyenesen retteg, remegve hátrálni kezd, mint mindig, talán még el is sírja magát. Addig is, gondolta, kérlek hadd maradjunk még így egy aprócska pillanatig, egyetlen egy lélegzetvételig, egy szempillantásig, pontosan addig, míg azok a szemek könnyekben nem törnek ki.

Ám akkor Deku felemelte kezeit, és Bakugou hátára téve szorította magához a fiút.

- Dehogy baj – mosolyodott el, riválisa viszont ezt akkor nem láthatta. - Mi az, amit el akarsz nekem mondani, Kacchan? - tudakolta, mire a másik nyelt egyet, felébredve a bódulattól, melyet Deku előbbi tette és szavai okoztak. Talán egyszer a szíve is újraindul, bár a fiú karjai közt ebben nem volt teljesen biztos.

- Sajnálom. Annyira sajnálom, Deku. Mindent. Ahogy bántam veled éveken keresztül, borzalmas voltam. Mindig csak össze-vissza beszéltem, miközben nem volt igaz egy szó sem. Nem akarom, hogy bántódásod essen. Ahogy azt sem, hogy kiugorj az ablakon, hogy meghalj. Soha nem akartam, esküszöm. Egy rohadék vagyok. Nem láttam az igazságot a saját önzőségem miatt. Nem láttalak téged. - Megragadta Deku vállát és eltolta magától annyira, hogy a szemébe nézhessen. - De most már látlak. Úgy igazán. Teljesen. Azon a napon, mikor megsérültél... Azon a napon rájöttem, hogy nem akarlak elveszíteni - mondta ki egy szuszra, arca széle vöröses árnyalatot öltött magára. - Kérlek, marad velem. Megteszek mindent, csak maradj velem. - Mikor befejezte mondandóját, kíváncsian meredt Dekura, várva reakcióját. És akkor, akár egy vihar utáni túlapadt patak, a fiú szemeiből megeredtek a könnyek.

Huh? Most meg miért sír? Ijedten bámulta a fiút, sejtve, hogy most valami nagyon rosszat mondhatott. Bakugou Katsuki világéletében nem tudott mit kezdeni az emberek könnyeivel. Talán mert az övéit általában pont ő okozta.

- Kacchan, még... - próbált beszélni, miközben mindkét kezével a szemeit dörzsölte. Újra magához ölelte egykori barátját, megnyugtatva őt, hogy nem tett semmi rosszat. - Még soha senki nem mondott nekem ilyesmit. Olyan boldog vagyok.

- Akkor meg ne bőgj, idióta - karolta át megkönnyebbülve. Tehát mégsem törte össze. Tehát továbbra is így maradhatnak, még több pillanatig, lélegzetvételig, szempillantásig, még akkor is, hogy azok a szemek könnyekben törtek ki?

Édes.

- Itt vagyok – mondta ekkor Deku a korábbi kérdésére választ adva. - Nem megyek sehova. Tudod, Kacchan, jelenleg úgy érzem, ebben a percben nem áll semmiféle fal köztünk. - És valóban, gondolta, mintha az a láthatatlan akadály, mely egész idáig kettejük közt húzódott, most mintha szépen lassan bomlani kezdett volna.

*

Bakugou csak percek múlva engedte el Dekut, majd megragadva egyik kezét kezdte el bevezetni az erdő mélye felé. Elmondta neki, hogy mutatni akar valamit. A fiú először tiltakozni akarta, mondván, hogy késő van, nem kéne egy ilyen helyen bolyonganiuk éjjel, vissza kellene menniük a kollégiumba és aludni, hogy reggel fel tudjanak kelni az órák kezdete előtt. Motyogását azonban Bakugou éles tekintete szakította félbe, mely azt üzente, ha nem hallgat el azon nyomban, nem áll jót magáért. Felsóhajtva vezette tovább Dekut, ám a kezét egy pillanatra sem engedte el. Talán többé nem is fogja, ha már végre valahára elérte.

Egy patak partjához értek, mely fölé egy farönk magasodott, hidat képezve ezzel a víz felett. Lassan, ráérősen csobogott az erdő mélyén, felszínén a hold fénye tükröződött, káprázatos színt kölcsönözve ezzel a pataknak. A víz mintha csak ezüstté vált volna azon a ponton. A parton szentjánosbogarak köröztek, sárgás fénnyel ragyogták be a környéket. A hely varázslatos volt. Varázslatosan ismerős.

Bakugou a farönkön helyezkedett el Deku mellett. Lelógatták lábaikat a mélybe és csodálták a hely szépségét, amely szinte misztikumként rejtőzött az erdő szívében. A patak lassan folyt alattuk, elsodorva a világ összes gondját, nem voltak gonosztevők, harcok, lerombolt városok, csak ők ketten és a ragyogó Hold. Semmi más. Deku csillogó szemekkel meredt a tájra, lelkesedését látva Bakugou halványan elmosolyodott. Ezúttal pontosan tudta, miért jutott eszébe az édes szó.

- Hé, Deku. Emlékszel? - tudakolta hirtelen, miközben kezeivel megtámaszkodott a háta mögött. A fiú kérdőn nézett rá.

- Miről beszélsz? Mire? - Bakugou egy pillanatra felhúzta magát, majd mérgesen kérdezett vissza.

- Nem emlékszel erre a helyre? - Szavai hatására a fiú alaposan körültekintett és felmérte magának a tájat. Valami belényillalt. Egy érzés. Egy kellemetlen érzés.

- Igazad van, most, hogy mondod, mintha... Eddig is olyan ismerősnek tűnt.

- Gyerekkorunkban jártunk itt. Egyik nyáron. - Deku kicsit közelebb húzódott.

- Kacchan?

- Hmm?

- Ez a hely... Valamilyen oknál fontos neked? - kérdezte, mire Bakugou dühösen fordult felé.

- Mivan? Ne baszakodj velem. Ez csak egy hely – emelte fel a hangját. De riválisa határozott maradt és megrázta a fejét.

- Nem, nem az. Ez egy emlék. Igazam van, ugye, Kacchan? - Majd még közelebb húzódott hozzá, vállaik összeértek, és Bakugou egy másodpercig remélte, hogy a szívük is. 

***

Köszönöm, hogy elolvastad, és remélem nem tartottátok ezt a fejezetet csöpögősen unalmasnak. Szeretnék fókuszálni az érzésekre (főként Bakugou esetében), mivel egy elég komplikált párosról van szó. De hát épp ezért szeretjük őket. :)

Kérlek, hagyj valamilyen véleményt, esetleg kritikát, bármit szívesen fogadok.

Várlak vissza <3