Everything for You

17. rész: Szavak a magasból

Léptek és szófoszlányok csengő, összemosódott zajai zúgtak körülöttük, melyek egyre csak hangosabbnak hatottak Deku számára, ahogy teltek a percek. A percek, melyet Bakugou karjai között töltött, tulajdonképpen teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy a járókelők megbámulják őket. Ám Deku már sokkal inkább figyelt rájuk, mint a szőke hajú egyre csak elhaló szipogására. Mikor már néma csendben álltak mindketten, ő csak a tömeg hangjára fókuszált, a cipőtalpak kopogására a kemény betonon, a sóhajokra és a nevetésekre, minden egyes hangra, mely hozzájuk tartozott.

Hozzájuk, akik miatt zokogott az imént az őt ölelő fiú.

Deku pedig mérges volt. Tudta, hogy dühe gyerekes hülyeség, nem okolhat minden mellettük elhaladó embert a könnyekért, nem állíthat meg senkit, hogy ráordíthasson, hogy mennyire nagyot tévedtek. És az is valóban igaz volt, hogy Bakugou kórházbeli kétértelmű kiakadásának visszhangja igencsak túlzás volt, de nem lehet elcsodálkozni a negatív visszajelzésen. Ezt jól tudta, mégis, egyszerűen nem érdekelte.

Az egyetlen, ami a fejében járt, hogy hogyan tudná megvigasztalni a fiút.

Először is, pontosan tudta, hogy kell megnyugtatni általában az embereket. Hiszen kitanulta. Ugyanis ez is a hősök egyik dolga, segíteni a bajbajutottakon, és lecsillapítani őket, ha bepánikolnak. Még edzéseken is gyakorolták párszor, sőt, bírák is pontozták egy-egy próba-mentőakció során.

Azonban mondanom se kell, hogy Bakugou teljesen más eset volt.

Dekunak pedig egyetlen pillanatig a világon fogalma sem volt, mit csináljon, amikor lassan elhúzódtak egymástól és óvatosan riválisa vörös szempárjába nézett.

Majd, a következő pillanatban, azokba a mámoros szemekbe bámulva, valamilyen csoda folytán, de pontosan tudta, mit fog tenni.

- Hé, Kacchan - szólalt meg, a lehető leglágyabb hangján, ahogy tudott, de a másik nem nagyon pillantott felé. Deku kíváncsi volt, mit érezhetett akkor a fiú. Felsóhajtott, majd nyelt egyet. - Megvársz itt? Muszáj elmennem valahova, mert van még valami, amit... Izé meg kell csinálnom... De mondd, megvársz? - kérdezte kissé zavartan, ahogy érezte, hogy puha hangszíne fokozatosan elveszlik, ahogy az idegesség felszínre próbál törni. Nem engedte neki. Maradjon csak ott, ahol van.

Bakugou felé fordult, kérdő pillantással meredve rá. Hova akar menni pont ilyenkor? Deku észrevette, hogy egészen halványan, de mintha mérgesen csillant volna meg az írisze, de aztán úgy vélte, csak odaképzelte.

Ahogy a szőke morgott egyet válaszul, a másik fiú a járdaszegélyt kezdte bámulni, és egyre nehezebben lélegzett. Nem volt benne biztos, hogy egykori barátja engedelmeskedni fog kérésének, sőt, valószínűleg elmegy, amint otthagyja őt, de azért mély levegőt véve kipréselte magából a szavakat.

- Kérlek, maradj itt, pontosan itt. Ne tégy egy lépést sem, amíg vissza nem jövök, rendben? - kérdezte, még mindig a betont pásztázva, elrejtve arckifejezését.

- Nekem ne mondd meg, mit tegyek - válaszolta Bakugou, ám a szokásostól eltérően normális hangon, ordítás nélkül.

- Rendben. Sajnálom - még mindig lesütve szemeit, Deku tett egy lépést hátra. - Azért, én majd visszajövök. Pontosan ide. És keresni foglak, ezt megígérhetem. - Majd ezt kimondva, egy pillanatig sem felfedve arckifejezését a másik fiú előtt, gyorsan megfordult, és elindult a tömeg sodrával együtt. Nem nézett hátra, nehogy meggondolja magát és ott maradjon mellette, mert akkor biztosan elszállt volna minden addig összeszedett bátorsága.

Úgyhogy inkább lefordult az egyik sarkon, eltűnve Bakugou szemei elől, aki értetlenül, lesújtva figyelte a helyet, ahol Deku állt előtte épp néhány pillanattal ezelőtt. Milyen üresnek hatott minden nélküle. Mérgesen fordult meg, és egy másodpercig sem hallgatva a másik fiú kérésére, elindult az ellenkező irányba. Úgy érezte, felrobban. Vagy ő robbant fel valamit, nem számított. Egyszerűen dühös volt.