Everything for You

30. rész: Egy világ nélküled

Zöld szikrák hasítottak az ég felé, ahogy egy fiú fájdalmas üvöltése rázta fel a környéket. A smaragd villámok egyre csak nőttek, ahogy a dühe is, mely egyik pillanatról a másikra fogta el. Ordított, míg a torka már égett a fájdalomtól, de nem számított, semmi sem számított. Szemei szikráztak, könnyek záporoztak belőle olyannyira, hogy arcán végigfolyva apró foltokat hagytak a talajon. Még csak észre sem vette, hogy sír, nem érezte maró fájdalmát, elnyomva hallotta saját kiáltását. A világ mintha eltompult volna körülötte, fejébe szállt a vér, mely nem engedte neki az józan gondolkodás. Mindene fájt, minden megszűnt, mintha ezzel az egyetlen lövéssel mindent elveszített volna.

Talán így is volt. Ha Kacchan egyenlő a mindennel, akkor minden bizonnyal igaz.

Mikor a fiú szájából ömleni kezdett a vér, Deku megdermedt a döbbenettől, és elszörnyedve figyelte, ahogy a vörös cseppek szeplőire hullanak. Soha életében nem látott ennél szörnyűbb dolgot. De hát mi lehet rosszabb, mint a haldokló szerelem?

Semmi.

Mikor az imént felé tornyosuló fiú az ölébe esett, először nem karolta át őt. Nem szólította meg. Tovább feküdt, kezei a füvön, torka kiszáradt, és megesküdött volna rá, hogy megállt a szíve. Nem, ez nem történhet meg. Csak álom. Rémálom, nem több. Hamarosan felkel Kacchan mellett, a szobájában, óvatosan mellkasához simulva, egy lágy csókkal vagy érintéssel kelti fel, ahogy mindig tette. Rámosolyog, olyan kedvességgel, ahogy soha máskor nem volt esélye őt látni. Megdörzsöli a szemét és átöleli még egy kicsit, mert nem akar felkelni, nem akar indulni, egyetlen apró pillanatig, csak még pár percig hadd maradjanak így, összebújva, egymás ölelésében, némán szívva be a fiú illatát. Kérlek, keljenek fel most is így, ahogy mindig teszik, mert ez nem a valóság, nem lehet az, lehetetlen, képtelenség.

Kérlek, Kacchan, keljünk fel.

Bakugou azonban tovább feküdt teljesen mozdulatlanul Deku mellkasán. Szájából lassan csöpögött a vér felsőjére, ahogy az oldalán lévő seb is vörösen éktelenkedett. Nem mozdította egyetlen porcikáját sem. Nem kelt fel. Mert ez volt a maró valóság, nem pedig álom vagy képzelet.

Ekkor öntötte el Dekut a végtelen düh.

Felült, megához húzva a sebesült fiút, keserűen szólongatta őt. Bármit is mondott, nem kapott rá választ. Óvatosan megrázta, de semmi értelme nem volt. Ordíthatott, dühönghetett, vergődhetett, sírhatott, de Bakugout egyik sem kelthette már fel.

Zöld szikrák szöktek a magasba, Deku szívfájdító hangját követve. Ahogy aktiválta erejét, az járt a fejében, hogy pusztuljon. Haljon, szenvedjen, tűnjön el a világról, aki ezt tette, örökre.

Mit számít, hogy ő egy hős? Mit számít már egyáltalán bármi is?

Hiszen minden elvesztett.

A közelben két alak sziluettjét pillantotta meg, akik egyre közeledtek hozzá. Próbálta kitisztítania elméjét, ámde sikertelenül, alig tudott csupán pár szófoszlányt elkapni tőlük.

- ...eltalálnod! Siess, tedd el a piszt-

- Teleportálj el, amíg nem figye-

- ...kéne vinni őt, nem? Még nem biztos, hogy megha-

- Csináld, amit mondok!

- ...itt, oké?

- Kétségtelenül veszélyes magunkkal vinni a mási-

- Gyerünk! Nálunk van Osore, nem lesz ba-

- ...rendben, aktiváld a képességed és húzzunk el innen velük, mielő-