Tengerszint felett - 𝙿𝚒𝚎𝚛𝚛𝚎 𝙶𝚊𝚜𝚕𝚢 | ✓

12 𝚌𝚑𝚊𝚙𝚝𝚎𝚛

Kora délután volt mire kivégeztük a Netflix dokumentumsorozatának második évadát, mely a forma1 kis világát mutatja be, de Emma már indította is volna a következő évadot miközben hangosan filozofált és érvelt amlett, hogy miért is kéne negyedjére megnéznie a Bridgertonet.

Csak hallgattam, hallgattam és hallgattam. Néztem ahogy gyönyörű barna szemeit, melyeket az anyukájától örökölt csillogva jár táncot miközben a világ legnagyobb átélésével magyaráz. Csak néztem és nem akartam elhinni, hogy hamarosan ő már nem lesz ezen a világon.

Emma maga volt a megtestesült tökéletesség, a csoda, az empátia, az együttérzés és a szépség, benne olyan erőket mozgatott meg, hogy még az is ránézett aki nem akart. És nem ehhez nem annak volt köze, hogy tolószékbe kényszerült, hanem mert abban ülve is csak mosolygott és az élet naposabb oldalát nézte. Ami nem, hogy egy halálos beteg emberről, de egy teljesen egészségesről sem mondható el mindig.

Anya csak beletörődött. Az utolsó hónapjait leépülve egy magánklinika falain belül töltötte. csak volt, de nem élt. Nem használta ki az utolsó perceit amik még hátra voltak az életéből. A szemében mindig ott csillogott a megtörtség és a fáradtság, az örök kimerültség. Nekem akkor is ő volt a leggyönyörűbb, legtökéletesebb mikor lefogyva, beesett arccal a kórházi ágyon a takaró alatt feküdt és hallgatta, halvány mosollyal az arcán a napi beszámolómat. Az álmaimat, a terveimet. Akkor még olyan sok minden élt bennem. Orvos szerettem volna lenni, hogy segíthessek a rákos betegeken, hogy ne történhessen meg az mással, mint ami vele, velünk, az én családommal. Gyógyírt akartam találni a gyógyíthatatlanra.

-Emma.-tettem a kezem a kézfejére. –Nekem bármelyik jó. De mielőtt akármit is választasz szeretnék adni valamit.-nyúltam a vörös dobozka felé aminek a tetején büszkén, dőlt arany betűkkel ott virított a Cartier felirat. A lány kezeibe nyomtam és bólintottam, hogy nyissa ki.

-Egy arany csavar?-emelte ki az apró tárgyat miközben ujjai között forgatta, hogy minél jobban szemügyre vehesse a kis tárgyat. –Klassz. Meg gyönyörű is, nyilván. De izé, mit kezdjek vele?-méregette bizalmatlanul a kis tárgyat.

-Csavard ki a karkötőmet például.-nyújtottam felé a jobb kezemet miközben a lány bólintva engedelmeskedett.

-Tök szép.-fogta a két részre szedett karkötőmet.

-Az.-bólintottam mélyet miközben nagyot nyeltem. –Nyolc éves koromban készült. Apa csináltatta anyának a segítségemmel, azért van benne annyi színes kő, ma már tuti nem ilyet választanék.-nevettem fel fátyolos szemekkel. –A Cartier leginkább a Love kollekciós karkötőiről híres, legalábbis manapság, mert a karkötőiket inkább tartják már befektetésként számon, mintsem ékszerként.-kezdtem bele a márka bemutatásába. –Mert hát tulajdonképpen ez egy hajlított aranyrúd.-nevettem fel halkan. –Apa valami maradandót szeretett volna adni anyának a harmincadik születésnapjára, és itt jöttem képbe én is. Apa egy gyémánt karkötőt szeretett volna, lehetőleg Harry Winstont, gyermeki lelkem pedig ismerte anyát és a Winston ékszereket is. Tudtam, hogy mindegyiknek az alapja a gyémánt, anya pedig soha nem hordta volna állandóan, csak egy-egy nevesebb alkalomkor, valami jobb kellett. A Cartier Love kollekció egyik legnagyobb különlegessége, hogy egy csavarka is tartozik a karkötőhöz. A kulcs az ajándékozó félnél van, ezzel is jelezhet több mindent, például, hogy az illető foglalt, vagy az a karkötő és kulcs a szerelmük záloga, jelképe. Apánál volt a kulcs, anyán a karkötő, így sohasem vette le. Apának egy kérése volt. Tegyem valahogy gyermekien édessé. Egyértelmű volt, hogy az lesz. Egy rózsaszín gyémánt van középen, illetve kék rubint fogja közre egyik oldalról, anyának a kék volt a kedvenc színe, másik oldalról pedig egy zöld az lenne apa. Drága volt persze, de ennek eszmei értéke van. Három ember ereje összpontosul abban a karkötőben. Felbesülhetetlen az eszmei értéke. És anya egész gardróbjából nekem csak ez kellett, mert ez volt rajta a halála napjáig is. Ez olyan, mint mikor Diana hercegnő meghalt és a fiai az óráját és gyűrűjét választották, mert mindig az volt rajta. Ez a karkötő az én reményem, az erőm és a szeretetm. És szeretném, ha nálad maradna. Tudom, hogy egyszer úgyis visszafogom kapni, de őszintén remélem ez minél később fog elérkezni.-jelentettem ki könnyes szemekkel.