Tengerszint felett - 𝙿𝚒𝚎𝚛𝚛𝚎 𝙶𝚊𝚜𝚕𝚢 | ✓

18 𝚌𝚑𝚊𝚙𝚝𝚎𝚛

1 héttel később

Szakadt az eső én mégis napszemüvegben álltam és fekete esernyőm alól néztem körbe a feketébe borult tömegen.

Mindenki ott volt aki számít, vagy éppen nem a forma 1 világában. Szerelők, a csapatok alkalmazottai akik közel álltak a francia pilótához. A pilóták maguk, barátnőik, feleségeik és mindenki akibe szorult egy kis együttérzés.

Egyik oldalamról apa, másikról pedig Timo fogtak közre, a gödör másik oldalán pedig a Gasly család állt megtörten.

Könnyeimet elnyelve néztem Zephyrt aki maga elé meredten bámult, mellette pedig a férjét aki erősen szorította az ujjait.

Körbevezetve a tekintetemet a tömegen raktároztam el, hogy kicsit mindenki megtört. Amit viszont én éltem meg több volt, mint megtörés. Én ott voltam amikor egy sikeresnek hitt műtét után kitolták a műtőből, az orvos pedig velem közölte elsőként, hogy minden rendben van és további aggodalomra semmi ok, ugyanis felépül.

Felépül.

A mai napi ízlelgetem ezt a szót. Mégis miből, és hogyan?

Fizikailag épül fel? Igen, talán egyszer minden rendben lesz vele testileg is. De, hogy lelkileg? Lelkileg egyáltalán bárki fel tud épülni? Főleg úgy, hogy a szerette, az élete értelme eközben eggyel arrébb a másik műtőben vív éles csatákat az életéért?

Kétlem, hogy ebből valaha fel lehet épülni.

Mindkét operációt sikeresnek nyilvánították a végrehajtást követően, majd külön kérésemre a két Gaslyt egy szobában helyezték el. Én pedig ott ültem a két kórházi ágy között a két gépre kötött rokon között, és vártam, leginkább arra, hogy ki ébred fel hamarabb. Emma bal kezét, és anya karkötőjét simogattam, közben pedig kérleltem, anyát, hogy segítsen, mert arra lett volna ott mindennél nagyobb szükségem. De félszemmel természetesen a pilótát is figyeltem miközben összekulcsoltam ujjainkat.

Pierre-t egy égő kocsiból szedték ki. Grosjean bahreini balesetéhez hasonlóan mindenki a legrosszabbra gondolt. Bár Pierre egy sokkal kisebb tűzből mászott ki, majd a tűzoltók kezei között esett össze. Bordatöréssel, belső vérzéssel és füstmérgezés gyanújával szállították kórházba, ugyanis itt már nem volt elég Dia szakmai tudása.

Emma tüdőrákos volt. Hiába volt már túl egy sikeres transzpaltáción, ez gyakorlatilag semmit sem ért, ugyanis az előző tüdejéből a daganat szépen ráment a gégéjére is, majd a transzpalntációt követően az új tüdőt is ellepte a rosszindulatú daganat, esélye sem volt, és az orvos amikor erről beszámolt nagy egyetértésben volt velem arról, hogy döbbenet miszerint a lány eddig bírta.

Végül Emma gépe kezdett el sípolni nem sokkal öt után, jelezve, hogy a kislány az utolsó utáni pillanatig küzdött és viaskodott az álmáért, azért, hogy nyomot hagyjon a világban, de az élet, mint olyan felülkerekedett rajta és nem hagyta, hogy Emma a Swarovskinál is tovább merészkedjen.

Zokogva borultam a kislány testére, és egy utolsó, apró puszit leheltem a homlokára.

Emma volt egyszerre életem legszebb tanítása és az egyik legnagyobb öröme. Anélkül ragyogta be az ember napját, hogy ezt tudatosan tette volna. Az örök optimizmusa pedig mindenkinek erőt adott, mert ő volt az aki az élet szép oldalát látta holott a halál mindig mögötte loholt és csak pár lépéssel volt lemaradva.

Pierre egy órával később tért magához. Köhögve, szinte már fuldokolva tudatta velem, hogy él.

-Egy dolgot el kell mondanom, ha meg is halok, egy dolgot tudnod kell.-nézett rám miközben erősebben szorította ujjaimat. –Te vagy a legnagyobb és legtökéletesebb kanca a világon. Nem hiszek a szerelemben ilyen rövid idő alatt, de te voltál az utolsó gondolatom ott a kocsiban, a te arcod lebegett előttem amikor azon gondolkoztam miért másszak ki és miért ne várjam meg amíg Anthonie mellé érek. Ahogy Emma mellett állsz és mosolyogsz rá. Tudtam, ez az amit még olyan sokszor át akarok és át is fogok élni. Emma és te. A legfontosabbak vagytok.-nézett rám könnyes szemekkel én pedig igyekeztem elnyelni a feltörni kíánkozó könnyeimet, természetesen sikertelenül.