Tengerszint felett - 𝙿𝚒𝚎𝚛𝚛𝚎 𝙶𝚊𝚜𝚕𝚢 | ✓

14 𝚌𝚑𝚊𝚙𝚝𝚎𝚛

Napszemüvegem mögül pillantottam Emmára aki mosolyogva nézte a nagybácsiját, amint veszélyes kanyarokat vesz be a lehető legnagyobb szenvedéllyel vegyítve. Bár csak az első szabadedzés volt a pilóta nem félt megmutatni, hogy cseszett jó abban amit csinál, és én hiába gondolom azt, hogy egy bizonyos sebesség felett az autó már gyakorlatilag irányíthatatlan, Pierre küzdve a gravitációval, az óriási erőbehatással és magával a tehetetlenséggel vette az akadályokat és a lehető legnagyobb profizmussal irányította a kormányt, illetve magát az autót.

Kétségkívül minden pillanatban a halállal szemezett. Egy rossz mozdulat és akár végzetes is lehetett volna. Azt hiszem ő talán ezt élvezte a legjobban. Játszott az élettel. Ebben találta meg önmagát. Az adrenalin löket amit ilyenkor kapott dózisokban a testétől szerintem mindent felülírt benne. Élvezte azt amit csinál még akkor is, ha mélyen magában, de tudta, hogy a halál keze, mint olyan bármikor lecsaphat rá.

Azt akartam hinni, hogy neki ez a terápia, a gyógyír.

Mert mindenki abban lel önmagára amit szeret csinálni, ugye?

Szentül tudok hinni ebben.

Pierre, bár mindig jégen táncol - ami bármikor beszakadhat alatta – ő ezt imádja, neki erre van szüksége. És abban a zárt térben ülve, ahol alig van védve és mindenféle külsőhatásnak ki van téve néz szembe mindennel.

És akkor ott van Emma. Emmának szinte Pierre volt a mindene. Imádta őt nézni ahogy nyakába veszi az életet és nem adja fel csak küzd és küzd, közben pedig a fiú élete komoly irányt vesz és kapcsolatra hajtja a fejét. Emma imádott mindent ami Pierre volt és amiről pontosan tudta, hogy ő sohasem lehet.

És akkor jövök én itt képbe.

Aki már-már szánalmasan nevetséges életét próbálja egyben tartani, de az élettel, mint olyannal semmi konkrét terve nincs.

És, hogy miért?

Kétségkívül ez a legegyszerűbb dolog amire életem során választ tudnék adni.

Mert az élet soha sem mutatta meg, hogy érdemes lenne élnem, küzdenem, harcolnom magamért és másokért.

Hetekkel ezelőttig ebben a tudatban éltem, aztán az univerzum, mint olyan valami érthetetlen okból kifolyólag először a francia pilótát sodorta életembe később pedig a csodálatos unokahúgát, aki bár nem is ismert egy szerepbe kényszerített, egy olyanba ahol hazudni kényszerülök neki, azért, hogy védjem őt és mindent megtegyek érte amíg még élvezi a földi életet.

Kétségkívül Emma Gasly az életem szerves része lett, és előre tudom, hogy Pierrehez hasonlóan a részem egy lénye kicsit vele fog meghalni, ha egyszer elhagyja ezt a kegyetlen világot.

-Ahányszor nézem a kocsikat mindegyikben van valami közös, ahogyan a pilótákban is.-kezdtem bele csendesen. –És itt a kocsin nem a szárnyakra, vagy az azonos szerkezeti felépítésre, a pilótákban pedig a tehetségre és a sport iránti szeretetükre vagy elkötelezettségükre gondolok.-szögeztem le minden kételyt eloszlatóan.

-Gondoltam nézett.-rám Emma hatalmas mosollyal az arcán miközben megforgatta gyönyörű szemeit amibe a nap belesütött. Olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Emma Gasly maga volt a megtestesült tökély.

-A glória minden kocsin, persze azt a célt szolgálja, hogy megvédje őket, de nézd csak meg, olyan mintha ők lennének az őrangyalaink. Ez a húsz ember, aki irányíthatatlan dolgot irányít miközben minden tizedmásodperceben az életét teszi kockára. Tökéletes egyveleget képeznek és megformálnak mindent amit az élet és halál jelent egyszerre. Tökéletlenül tökéletesek. Van egy színvonalas életük, mégis én az egyik legnagyobb defektjüknek tartom, hogy nem a kényelmes életüknek élnek, hanem a szenvedélyüknek és ezért minden egyes kocsiban töltött pillanatban az élettel és magával a halállal játszanak, illetve néznek farkasszemet.-fejtegettem Emmának elmém egyik legnagyobb gondolatát.